Valami van az ágy alatt. Tudom. Hallom, ahogy kapirgál… Vagy nem is… Mit is szokott mondani anya? Igen, motoszkál. Igen, ez az a szó. Az a valami motoszkál az ágyam alatt.
Ki kéne menni anyuért, de ahhoz ki kéne dugnom a lábam a takaró alól, ki, a semmibe. Pedig még a takaró alól sem merem kidugni. Be van hajtva magam alá, mint valami hálózsák. Úgy nem tud kinyúlni érte az izé.
Biztos valami nyálkás, hosszú kezű, hosszú körmű szörny az. A hosszú kezével nyúl ki az ágy alól, a körmeivel szorítja össze a gyerekek bokáját, és így húzza be őket az ágy alá. Persze akkor már nem az ágyam alá lesz, hanem valami gonosz világ. És az biztos tele van ilyen izékkel. Ha legalább fel lenne kapcsolva a kislámpa, akkor meg tudnám nézni. De anyuci lekapcsolta, amikor kiment. Azt mondta, egy ilyen nagylánynak nem kell éjjeli lámpa az alváshoz…
Már egy hete lekapcsolja a lámpát. Jövőre iskolába kell mennem, akkor már nagy leszek. Egy éjjeli lámpa nélkül alvó, kis nagylány leszek!
Ó, de jó lesz az iskola! Mondtam anyunak, hogy már most menni akarok. Nagyon várom, hogy tanuljunk, játszunk, meg amit apu mondott. Ó, mit mondott az iskolára? Megvan! Új szintre lépek. Na, azt nem tudom, milyen szintre, meg akkor mi az a szint, ahol most vagyok, mi az az új szint, de én már ott akarok lenni.
Jaj! Megint kapart! Most mintha az ágyat kaparná alulról. A hosszú körmeivel. Nem is! Karmaival! Igen, a hosszú fekete karmaival karmolgatja az ágyamat. Jaj, anyuci, miért nem vagy itt… Mondjuk majd az iskolában sem lesz ott velem. Ez is egy olyan szint. Csak ez még egy másik. Egyedül, ezzel az izével. Anyu azt mondta, meg kell küzdenem vele. Nem tudom, hogy értette… Lehet, hogy harcolnom kéne vele, mint a katonáknak? De nekik van fegyverük, nekem nincs. Egyszer láttam katonát, annak is volt. Meg az ólomkatonáknak is van kis kardjuk az oldalukon. Az izének meg van karma… Lehet, hogy kéne nekem egy kard. Ha aput megkérem, biztos farag nekem egyet. Igen, az lesz a varázskard, és akkor, amikor kinyúl az ágyam alól az izé, huss, levágom a kezét! Igen, ezt kéne. De most nincs kardom. Az izé meg itt van. Ez így rossz. Nagyon rossz…
Lehet, hogy pikkelye is van. Igen, zöld, csillogó, nyálkás pikkelyei. De nem az a szép zöld, mint a fű a hinta mögött, hanem olyan csúnyazöld. Mint a pocsolya, amibe anyu azt mondja, hogy ne menjek bele szép ruhában.
Ú! Ott volt a keze! Jaj, olyan volt, tényleg. Olyan zöld… Tudtam, hogy úgy néz ki. Pont, ahogy elképzeltem. Jaj, nem akarom, nem akarom… Ki fog nyúlni megint… És még kardom sincs. És olyan sötét a szoba, semmit nem látok rendesen. Szemben van a szekrény, ott a kispolc mellette a könyvekkel, a plüsskupacom a sarokban, ott a brumimaci a tetején, látom a fülét… közelebb a kék kisszék, itt közelebb a pulcsim a földön… jaj ezért anyu haragudni fog… előtte meg…. az nem tudom mi… Kerek, olyan gömbölyűs, olyan… mozog? Az lehet, hogy…?
– ANYÚÚÚÚÚÚÚ!
A fiatal nő beléptekor azonnal kapcsolta a nagylámpát. Már rutinosan tette meg a mozdulatot, nem először kelt már fel „segélykiáltásra”. A picilány kipirult arccal, könnyes szemmel, kifulladva pislogott rá, miközben csöpp kis kezével mutogatott a szoba közepére. Biztos már vagy egy órája stresszelte magát, már megint.
– Ott volt, anyu, ott volt megint! Ott a szék előtt! Ott volt!
Az édesanya besétált a szobába, lassan, megfontoltan. Közben körbetekintett a szobán, kutató tekintettel, mellyel leplezte a tanácstalanságát. Hogyan nyugtassa meg a kislányát? Szörny az ágy alatt, mumus a szekrényben… Mindennapos probléma, de mit kezdjen velük? A többi szülő csak elnézően mosolygott, s mind azt javasolták a játszótéren, ahol rendszeresen megvitatták a tapasztalataikat, hogy legyintsen a dologra. Győzze meg a gyereket, hogy nincs ott semmi, a gyerkőc majd megunja, beletörődik és kész. Neki azonban nem elég ennyi, s így elkeseredetten kutatott valami válasz után.
A férje sem volt nyitott a kérdésre, a többi anyukával értett egyet. Feleségét egyenesen őrültnek tartotta, amiért egyáltalán rágódik a problémán. De hát hogy mondhatjuk neki, hogy nincs ott semmi, ha nem tudjuk biztosan? – Tette fel újra és újra férjének a kérdést. Valahonnan elkezdődött ez, egyik napról a másikra. A gyerek nem lát horrort, nem rémisztgetik, nem zaklatják, érik drasztikus negatív hatások, s mégis itt a probléma, egyik napról a másikra. Tény, a kicsik mesélnek egymásnak, átveszik egymástól a szokásokat, történeteket, képzelgéseket, meg – ó te jó ég, – a csúnya szavakat… De akkor is. Nem hagyta nyugodni a kétség: végül is ki tudja, mik történnek egy sötét szobában? Mi az, amire egy gyerek agya még befogadókész, s egy felnőtté már nem? Mit láthat egy gyerek, akinek az agya még nem olyan korlátozott, mint egy felnőtté, s amibe már beleivódtak az élet törvényei?
De hiába minden érv és ellenérv, a fiatalasszony magára maradt. Mindenki legyintett, hogy túlpörgeti a kérdést, majd lenyugszik, akárcsak a gyerek. Így maradt magára anya és lánya – ketten a titokzatos szörnyek ellen.
Az anya leült az ágy szélére, lánya mellé. A pici csendesen hüppögve odabújt, már nem magyarázott, csak élvezte megértő anyja közelségét.
– Meséld el, hogy történt. – kérte lányát, mire az, aprólékosan elmesélte minden gondolatát és minden észlelését.
Az elhatározást talán a tanácstalanság szülte végső elkeseredés vezérelte, vagy valami isteni sugallat, de az anya hirtelen felpattant, lekapcsolja a lámpát, majd bebújt lánya mellé, az ágyba
– Anyu, mit csinálsz? – pislogott a kicsi.
– Megoldjuk a dolgot, egyszer s mindenkorra. Lássuk azt a szörnyet. – közölte anyja, teljes elszántsággal a hangjában.
– Hogy csináljuk?
– Harcolunk.
– Karddal?
– Nem. Olyan fegyverrel, ami mindig nálad van: a fantáziáddal.
– Óóóóó! – A kislány arca újra kipirult, ezúttal az izgatottságtól. Anya és lánya cinkosan összenézett. Az izgalom már a szülőre is átragadt.
– Na, lássuk csak. Mit szólnál, ha benne lennénk egy védelmező, varázsbuborékban? Amibe nem jöhet be semmi.
– Ú, az jó lenne! És az úgy nézne ki, mint a szappanbuborék? Fényes és csillogós és átlátszó meg színes?
– Amilyennek elképzeled. Ez benne a legjobb, hogy te fogod megcsinálni.
A kislány szája tátva maradt, áhítattal nézett anyjára. El sem tudta képzelni, hogy lehet ez. Ő? Egy varázsbuborékot csinál?
– Hogyaaaaan?
– Képzelettel. Elképzeled és az neked valóság. Akkor az ott van és kész. – közölte anyja meggyőződéssel. Olyan egyszerűen mondta ki, hogy már maga is elhitte, sőt, immár úgy is érezte, mintha rálelt volna a megoldásra, ami végig előtte hevert.
– Na, hunyd be a szemed. – utasította izgatottan lányát – Képzeld el, ahogy valami kiszáll belőled, valami erősödik. Mintha a szívesből egy pici színes-fényes szappanbuborék kiszállna és növekedne. Megvan? – a kicsi csak bólintott – Erősödik, körbevesz, körülötted nő és nő, közben egyre erősebb és fényesebb.
– Ó de széééép… – suttogta a gyerek teljes meggyőződéssel a hangjában.
– Most nyisd ki a szemed. – a suttogást mostanra anyja is átvette – Látod a buborékot?
A kislány tágra nyílt szemmel meredt maga elé, várt egy picit, pislogott párat, majd mozdulatlanul súgta:
– Nem…
Ó, ez bukti – gondolta az anyja, és lázasan kutatott a fejében, hogyan tovább. Majd ráérzett a lényegre, s folytatta a gondolatot.
– És elhiszed, hogy ott van?
– Nem is tudom…
A kicsi lehajtott fejjel, kicsit bús elfúló hangon mondta anyjának, majd becsukta szemét. Kis buksiját lehajtotta és némán ült. Az anya már épp új tervet kovácsolt, mikor a kislány halk, de annál határozottabb hangocskája megtörte a sötét gyerekszoba csendjét:
– Megvan! Ott van, így látom.
Szeme izgatottan felpattant és suttogva hadarni kezdett, kis száján csak ömlöttek ki a meggyőződéses szavak:
– Látom, amikor azt nem látom, amit te látsz. Mert a buborék az enyém, én csináltam! Te nem látod, mert az enyém, de ha én nem látom, amit te látsz, akkor láthatom meg a buborékot. Ott van, csak így nem látjuk! Csak én és csukott szemmel. Nézd! – majd jelentőségteljesen becsukja szemét. – Látod? Így látom a buborékot. – s ekkor elhallgatott.
Az anyja csak nézte, ahogy határozottan ült a pici, arca merev, mint aki egy harci feladatot oldott meg vagy egy briliáns elméletet bizonyított be. Szeme enyhén mozgott lecsukott szemhéja mögött, ahogy nyilván építgette a szép buborékját, s szája szélén kis mosoly játszott, ahogy gyönyörködött a képzelete által alkotott szépségben. Édesanyja pedig szinte elbűvölten nézte leányát, határozottsága és ereje büszkeséggel töltötte el. Elgondolkozott, s szinte vágyakozást érzett, hogy láthassa, amit épp elképzel a kislánya. Bár láthatná azt a gyönyörű világot, amit épp itt, a szeme előtt alkot! Majd megrázta magát, megpróbált visszazökkenni az anyai szerepbe, az ötletgazda szerepébe, s halkan megkérdezte:
– Most tudnak bántani a szörnyek?
A kicsi egy pillanatig csendben, mozdulatlanul ült, már-már kétség ébredt anyjában, hogy vajon a nagy képzelgésben hallotta-e a gyerek a kérdést. Majd, mozdulatlanságban, csukott szemmel megszólalt a lányka, határozott, korát meghazudtoló komolysággal:
– Ne félj, anyu, nem bánthatnak téged sem. Velem vagy a varázsbuborékban. Megvédelek.
Az édesanya ledöbbent a választól, a félreértett kérdés mögött meghúzódó logikától. Hirtelen megrázta a felismerés, mekkora fegyvert adott lánya kezébe. Kinyújtotta kezét, megsimogatta gyermeke arcát. A csöppség kinyitotta szemét, s ahogy előreszegett, mindenre képes határozottsággal ráemelte anyjára nagy kék tekintetét, a nőbe belehasított a biztos tudat: a lánya még világokat is képes lesz megmenteni.
Ugyanaz a szoba, ugyanaz a napszak, néhány nappal később. Minden ugyanaz, de valami megváltozott. Valami erősebb lett. Tapintható a biztonságérzet a légkörben.
– Jó éjt, kicsim.
– Jó éjt, anyu.
A kicsi az ágyban feküdt, húzta magára a kis felhőmintás takaróját, az anya pedig léptében lekapcsolta a villanyt, s húzta be maga után az ajtót.
– Anyu?
A piciny hang hallatán a fiatalasszony visszafordult, az előszoba fénye halványan megvilágította az ágyban felült lánykát, ahogy ráemelte kérdő tekintetét.
– Anyu, a mikulás, a húsvéti nyuszi meg az álommanó, meg ezek… léteznek?
Az anya elgondolkodott, majd, az elmúlt napok szülte új életfilozófiát követve, válaszolt:
– Hááát… Szerinted léteznek?
A kicsi elmosolyodott, cinkosan csillant a szeme.
– Szerintem igen.
– Akkor – válaszolt az anyja magától értetődő hangon – számodra léteznek. Mit számít, hogy más mit hisz?
Anya és lánya összekacsintott, elmosolyodtak. Mindketten érezték, gondolataik összefonódtak, s ez már olyan szint, amit nem érthet meg senki más. Ez csak az ő titkuk, az ő saját nyelvük…
– Most pedig – váltott ál-szigorúvá az anyai hang – lefekvés! Vár rád a másik világ.
– Az én világom – suttogta a kicsi, s bebújt alvópózba.
– Jó mulatást! – súgta az anya, inkább csak magában már, mint a picinek, aki talán már el is aludt. Az anya becsukta maga mögött az ajtót, s magára hagyta lányát a sötét szobában.
Azzal a biztos tudattal hagyta el a gyerekszobát, hogy nincsenek többé éjszakai kiáltások a szobából.
(folyt. köv.)