A Pszichotanyán 26.

Másnap amikor Pamela benyitott Laurához, az tétován egy lépést tett felé, majd megtorpant hirtelen. Bizonytalan még, idő kell neki, gondolta Pamela, s ő sietett hozzá, megölelte, s kérdezte:
– Hogy aludtál, kicsim? – Laura is átölelte őt, s hosszan úgy maradt hozzásimulva, miközben Pamela simogatta a haját. Laurának ez rendkívüli élmény volt, hiszen nem szerette őt így még soha senki. Egyáltalán, sehogyan sem szerette őt senki.
Az egész nap békés egyetértésben telt. Együtt mentek az étkezőbe, felmosták a folyosót háromszor aznap, aztán beszélgettek sokat, sőt énekeltek is együtt. Pamela megtanította Laurát egy dalra, s azt énekelték egész délután. Filmet is néztek, sőt Pamela leosont a könyvtárba, s hozott három ifjúsági regényt a kislánynak. Látta ő, hogy azok a könyvek, amik oda vannak készítve, túl komolyak, nehezek, ennek az olvasáshoz nem szokott gyereknek. Aztán fogott egyet közülük, amire még maga is emlékezett, hogy menyire szerette, amikor ilyen kis kamaszlány volt. Elolvasták együtt a füljegyzetet, azután Pamela elkezdte a regényt is, egészen addig olvasta, amíg nem látta, hogy kellően felcsigázta a kislány fantáziáját, akkor abbahagyta mondván, majd te folytatod.
– Még ma este nekihasalok – mondta csillogó szemekkel Laura. Aztán pillanatok alatt lehervadt a mosoly az arcáról.
– Tudod, hogy egy hét múlva ilyenkor, már a Gyermekotthonban leszek? – a hangja szomorú volt, meg-meg bicsaklott, mint aki mindjárt elsírja magát. Akkor kapott a fejéhez Pamela, hát ezért akart ő Adélaideal beszélni! Hogy mehetett így ki a fejéből, s ma péntek este van. Ma már nem tud tenni semmit. Nagyon haragudott magára. Megkérdezte Laurát, hogy lenne-e kedve itt maradni továbbra is.
– Most már igen! – válaszolta Laura – Az Otthonba nem akarok visszamenni, soha többé! De itt jó lesz, mert te is itt vagy, de csak… csak egy hónapra fizették ki a kezelésemet, s biztosan nem akarnak többet fizetni… nem tudom mi lesz velem… de oda visszamenni nem akarok, soha, soha! – mondta szenvedélyesen, s már-már sírva.
– Nyugodj meg, – kérlelte Pamela – elintézem. Beszélek az Intézet igazgatójával, s biztos vagyok benne, hogy ő is mindent megtesz érted. No, figyelj kicsim, ne sírj. Reggel beszélek vele, s tudom, hogy intézkedni fog. Te csak olvass szépen, olvasd a regényt, aztán aludd ki magad, Később jövök reggel, előbb intézkedek. Jó lesz?
– Igen! – suttogta Laura, s látszólag megnyugodott.

Tom csak azért is felhozta a vacsoráját, pedig tudta, hogy ő Laurával vacsorázik. Annyira kedves volt tőle, amikor azt mondta:
– Csak azért, hogy megoszthassak veled néhány falatot – úgyhogy nem tudott ellenállni neki, kellett ennie vele is, pedig nem volt éhes, sőt feszítette a sok mondanivaló. Laura ügyében is intézkednie kellene, szorít az idő, és azt sem tudja igazából mit lehet tenni, nagyon reméli, hogy Adélaide tudni fogja. Tom még falatozott, és ő sem ért a mondandója végére, amikor valaki kopogott az ajtón. Összenéztek, vajon ki lehet az? Tom felugrott, majd ő nyit ajtót, Pamela csak maradjon benn.
– Bocsássatok meg, ha megzavartalak benneteket – hallotta Adélaide hangját Pamela, s már sietett is eléje.
– Jó, hogy jössz, meg kell beszélnünk valami nagyon fontosat, méghozzá sürgősen! – lelkendezett Pamela. Tom szótlanul visszaült és folytatta az evést.
– Előbb én akarok veletek beszélni, nekem is fontos mondanivalóm van. Figyeljetek, kaptok két szabadnapot, szombat, vasárnap elmehettek valahová élvezni a természetet, a jövő héten már az idő is elromlik a jelzések szerint, végérvényesen beköszönt az ősz, de hát nem csoda, a jövő hét már október… – mondta Adélaide szinte egy szuszra, azonban Pamela közbevágott:
– Holnap? Holnap nem lehet!
– Dehogynem, elmentek valahová hétvégére, s azért is jöttem, hogy most éjszaka te is menjél le Tomhoz. Éjszaka kisebb az esélye annak, hogy bárki megleshessen…
– Szólnod kellett volna előbb. Engem Laura vár holnap…
– Ne aggódj Lauráért, majd beküldök hozzá valaki mást…
– Nem hagyhatom most cserben, amikor annyi problémával küszködik, amikor végre elfogadott, megbízik bennem, amúgy is megígértem, hogy segítek neki… Nem, holnap nem jó, persze vasárnap mehetünk, akkorra majd megbeszélem vele, s menjünk csak egy napra… Tom, ugye jó lesz? – nézett kétségbeesve Tomra.
– Ahogy te jónak látod, szívem – mondta Tom csendesen. Adélaide gondba esett, egyáltalán nem számított ellenállásra, Pamela képes lesz áthúzni a számítását? Pedig el kell tűnnie innen szombaton, mégis, hogyan vegye rá… vagy lehetne esetleg hétfőn… szombat helyett…hm, hm…
– Adélaide, segítened kell, hát nem érted mennyire nagy a baj… – hallotta Pamela hangját, ez hozta vissza, annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, Pamela hozzá beszél.
– Miért, mi a baj? – kérdezte. Pamela újra előadta, hogy az az Otthon maga a pokol, semmiképp nem engedhetik oda vissza a gyereket.
– Nem engedhetjük, hogy végérvényesen tönkre tegyék ennek a kislánynak az életét – mondta már szinte sírva – érted? Te pszichológus vagy, segítened kell. Ha az a baj, hogy nem fizetnek, én kifizetem a terápiáját, de kérlek, intézkedj, hogy maradhasson! – már szinte könyörgött.
– Megpróbálom… – sóhajtott Adélaide – azonban, ha a Gyermekotthon átvette a gyámságot, akkor tartok tőle, hogy semmit sem tehetek.
– Te mindig, mindenre tudsz megoldást, biztosan kieszelsz valamit… Beszélj az orvosokkal is… Nem lehetne, azt, hogy valami komoly betegségre hivatkozva… szóval, arra kell hivatkozni, hogy kórházi kezelésre van szüksége… mondd, nem lehetne valami ilyesmit?…
– Remek ötlet… – ragyogott fel Adélaide arca – remek ötlet, hogy te milyen okos vagy! Megoldjuk, nyugodj meg, egészen biztos, hogy összehozzuk… és veletek, veletek mi legyen?…
– Megbeszélem Laurával, hogy vasárnap nem leszek, s akkor kirándulunk egy napot, jó lesz?
– Mit szólnátok a vasárnap-hétfőhöz? – nézett rájuk kérdőn Adélaide. Tom mohón kapott az ajánlaton, de Pamela gondban volt.
– Holnap megbeszélem vele, meglátom hogyan fogadja Laura. Szüksége van most rám, csak úgy megyek, ha beleegyezik, s nem kell azután mindent újra kezdenem. Nem szeretném elveszíteni a bizalmát… Ja, és mondhatom neki azt, hogy Marie megy helyettem? Szerintem, jól kijönnének egymással… de tudnom kell, mit mondjak neki.
– Rendben, Mariet küldöm helyetted. Úgyis nagyon szívesen jár be a kórházba az utóbbi időben – mosolyodott el Adélaide.
Megígérte, intézkedni kezd másnap Laura ügyében, s majd felkeresi ott a kórházban, hogy elmondja mit tudnak tenni. Pamela végre megnyugodott.
Amikor Adélaide elment, Tom felé fordult, bocsánatkérőn. Tom azonban, ujját a szájára téve, elhallgattatta.
– Büszke vagyok rád! Tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád? – mondta, s magához ölelte. Pamelának eszébe jutott, mit mondott Tom, amikor ő azt állította magáról, hogy nem olyan jótétlélek mint Marie. „Pedig az vagy, csak te még nem tudsz róla… de nekem elhiheted! – most fülébe csengtek ezek a szavak. Tom tudta, már akkor tudta! Tom bízott benne!