31. fejezet
Körül nézett Barna a kórteremben, – végre elhagyhatom – gondolta – hosszú volt ez a két hónap, még akkor is, ha java részét átaludtam.
Ágyán már bepakolva a kevés holmija egy sporttáskába. Kihúzta az éjjeli szekrénye fiókját, az utóbbi fél órában már harmadszor. Megnyugodott, nem hagy benne semmit. Tudta, hogy csak a kedvenc könyvét tartotta benne, azt pedig elsőként rakta a táskába. Nagyon izgatott volt. Reménye a jobb életre, még nem tudta elnyomni félelmeit. Próbált nyugalmat erőltetni magára, leült az ágy szélére. Kezével végig simította elvékonyodott combjára simuló farmerjét.
Eszébe jutott, meg sem nézte magát, hogy áll rajta. Ismét felállt, próbálta körbe nézni nadrágját, mivel akkora tükör, nem volt, amibe tetőtől talpig belefér, nem sokat tudott megállapítani. Ilyen márkás farmert még soha nem hordott. Melindától kapta, mert a régi ruháiból úgy kifogyott, hogy leestek volna róla.
Órájára nézett, alig múlt hét óra. Kilenc órára jön Melinda, Seres professzor viszont csak tíz utánra ígérte a zárójelentést.
– Sok idő van még kilencig – gondolta – mit csináljak addig?
Ismét felállt, ment egy kört a szobájában. Megállt a mosdó előtt, és belenézett a tükörbe.
– Te ki vagy – szólította meg a tükörképét – alig ismerek magamra – ezt már csak gondolta.
A belsejében történt változást most ott látta az arcán is. Kicsit hátrább lépett, így többet látott felsőtestéből.
– Még a tartásom is más lett – gondolta.
Ismét közelebb lépett, orra majdnem érintette a tükröt.
– Megöregedtem, megtörtem, – mondta ki ismét hangosan – össze kell szednem magam, még fiatal vagyok.
A tükör előtti polcról levett egy poharat, visszament az ágya mellé, és a szekrényen lévő ásványvízből töltött egy keveset. Megitta, a buborékok csiklandozták a nyelő csövét. Úgy érezte vissza tért bele az élet. Visszatette a poharat, és úgy döntött, nem a szobában várja meg Melindát. Ki megy a folyosóra, valakivel biztos találkozik.
A nővér pult felé vette az irányt, mert látta ott valakinek a feje tetejét. Fehér hajráffal volt összefogva a haja. A nővér hallotta, hogy valaki közeledik, ezért felemelte tekintetét.
– Szia, Barna – nézett rá kedvesen – már felébredtél?
– Szia, Kriszta nővér – mosolygott Barna – felébredtem? Már mindent össze is pakoltam, várom Melindát.
– Kicsit elhamarkodtad a pakolást, a zárójelentés, szerintem, csak dél körül lesz kész.
– Seres professzor, nekem azt mondta igyekszik tíz, de legkésőbb tizenegyre megírni.
– Akkor, kész is lesz – nyugtatta Kriszta nővér – amit ígér be is szokta tartani.
– Nem zavarlak? – kérdezte Barna.
– Nem. Most fejeztem be a kötelező adminisztrációt, így van egy kis időm, ha szeretnél beszélgetni.
– Pont erre gondoltam – örült meg az ajánlatnak Barna – segíthetnél elütni az időt, míg megérkezik Melinda.
– Ha ló nincs, jó a szamár is? – mosolygott Kriszta.
– Eszembe sem jutna kompromittálni téged, az meg, hogy megcsaljam Melindát távol áll tőlem.
– Most meg kellene sértődnöm – nézett mérgesen Kriszta nővér.
– Ha megvigasztal – kezdett magyarázkodni Barna – akkor bevallom, ha ez járna a fejemben, Te állsz a lista élén.
– Ennek örülök. Miről szeretnél beszélgetni.
– Itt vagyok, már több mint két hónapja. Ebből én, csak az utolsó pár hétben voltam fizikailag is jelen.
– De felébredtél, és ennek mindannyian, akik ápoltunk, beleértve Károly bácsit is nagyon örülünk.
– Ez az, ami érdekel – nézett nagyon komolyan Barna – Károly bácsiról, mesélnél nekem. Hamarosan a lakásába költözöm, és úgy érzem, nem ismerem eléggé.
– Majd megismered – nyugtatta Kriszta – és biztos vagyok benne, nem fogsz csalódni. Rendes, becsületes, és ami a legfontosabb, úgy szeret, mintha a fia lennél.
– Ezt tudom, – gondolkozott el Barna – elég sűrűn fiamnak szólít. Egyelőre félek tőle. Lehet, hogy ez már az öregkori szenilitás jele?
– Ezt nagyon rosszul gondolod.
– Igen?
– Igen. – erősködött Kriszta nővér – hosszabb ideje ismerem, mint Te. Azt látom rajta, és egyre inkább, hogy életerős, vág az esze, mint a borotva. Szenilitásnak egyetlen jelét nem tapasztaltam nála. Amikor behoztak abban a nagyon tragikus állapotban, akkor sem vesztette el a lélekjelenlétét. Kicsit sokkos állapotban volt, de egy szem nyugtatót sem fogadott el. Egy két óra alatt feldolgozta a történteket, és úgy döntött, neki ebben a tragédiában erősnek kell lennie, és az is volt. Elhatározta, mindent megtesz a gyógyulásod érdekében, és meg is tett. Több mint két hónapon keresztül, nem volt olyan nap, hogy ne ült volna az ágyad mellett. Fogta a kezed, mintha azon keresztül pumpálta volna beléd az életet. Az lehet, hogy úgy érzi, amit nem tudott megtenni a fia gyógyulása érdekében, azt megteszi a Te gyógyulásodért.
Amikor először találkoztam vele, nagyon össze volt törve, kifejezetten öregembernek megfelelően viselkedett, és élt. Amióta ápol, azt látom, hogy folyamatosan fiatalodik. Amikor felébredtél a kómából, egy két nap alatt, nem akarok, túlozni ezért nem mondok tíz évet, de minimum öt évet fiatalodott.
– Ne haragudj – szabadkozott Bana – nem akartalak felbosszantani.
– Nem haragszom – nézett ismét mosolyogva Barnára – de Károly bácsi mindenki kedvence lett itt a kórházban. Ezért húztam fel magam egy kicsit.
– Kellett nekem ez a beszélgetés – nézett Barna szégyenlősen a padló felé – de remélem meg érted, a helyzetemet, nagyon új ez nekem. Kicsi koromtól, miután a szüleim meghaltak, senkitől nem kaptam ennyi jót. Még nem tudom, hogy kell ehhez viszonyulni. Eddig barátom is csak egy volt, most, meg, ha elfogadom, családom lehet. Azt sem tudom, hogy kell egy családtaggal viselkedni. Az intézetben érdekből volt összetartás, most szeretetből kell össze tartani.
– Úgy érzem, még nem érted – fogta meg Barna kezét Kriszta – szeretetből nem kell – és megnyomta a kell szót – összetartani. A szeretteivel összetart az ember, mert ez jelenti a családot. Nem kötelességből segíted a családtagodat, hanem azért, mert el sem tudod képzelni, hogy nem segítesz. Ez hajtotta minden nap Károly bácsit, hogy melletted üljön. Eszébe nem jutott, hogy ez a kötelessége. Azt tette, amit a szíve diktált.
– Kezdem érteni – mondta Barna, de folytatni nem tudta, mert hátulról Melinda hangja félbe szakította.
– Még szerencse hogy kicsit korábban jöttem – korholta viccesen Barnát – ha kicsit kések, már el is csavarod Kriszta nővér fejét?
– Szia, – üdvözölte Kriszta nővér – szerencse, hogy korábban jöttél, már majdnem beadtam a derekamat – nevetett.
– Csak nem Te vagy a csábító? – nevetett Melinda is – mert mint tudjuk Barna kicsit félszeg, hogy kezdeményezzen.
– Komolyra fordítva a szót – szólalt meg Barna is – Károly bácsiról beszélgettünk, és kaptam, egy kis felvilágosítást a család fogalmával kapcsolatban. Nagyon tanulságos beszélgetés volt. Mellesleg elröpült az idő, amíg rád vártam.
– Reméltem, is, hogy vártál.
– Persze, hogy vártalak, – fogta meg Melinda kezét – már hét órakor indulásra kész volta.
– Mondtam, hogy csak kilencre jövök – értetlenkedett Melinda – még csak háromnegyed kilenc, és már itt vagyok.
– Igen, tudom, de azt Te nem tudod, mennyire kint akarok már lenni innen.
– Megértelek, – simogattam meg a kezét Melinda – ez nem egy őt csillagos szálloda. Ne haragudj, nem szólom le a munkahelyed, – nézett Krisztára – de két hónap, még egy szuper szállodából is sok.
– Már csak a zárójelentést kell megvárnunk – szólt közbe Bana – addig visszajössz velem a szobámba?
– Igen, és mivel ez nem szálloda nem kell tíz óráig elhagynunk a szobát.
Felállt Barna, karját Melinda dereka köré fonta, és elindultak a szobája felé. Távozás közben még visszaszólt Kriszta nővérnek.
– Köszönöm, a nagyon tanulságos beszélgetést.
Azért, hogy éreztesse háláját, még hozzá tette.
– Ne felejtsd, ott vagy a lista elején.
Melinda nem hallotta a beszélgetést, de el tudta képzelni mit jelent ez a látszólag semmitmondóan oda vetett mondat. A féltékenység fel sem merült benne, ezért elengedte a füle mellett. Kicsit még örült is, hogy nem csak neki tetszik Barna.
Beérve a szobába Barna az ablakhoz lépett.
– Nem zavar, ha kinyitom – kérdezte Melindát.
– Engem, nem, de akkor magamon hagyom a kabátom – válaszolta – nekem is sok ez az erős fertőtlenítő szag.
– Hosszú ideje szívom ezt a levegőt, és úgy érzem, kifinomultabb lett a szaglásom. Már nem csak a fertőtlenítőt érzem, hanem a vér, a genny, a szenvedés és a halál szagát is.
Beszéd közben, mélyet szippantott az ablakon beáramló hűvös, friss levegőből. Teleszívott tüdővel ment vissza az ágyához, és csak mikor Melinda mellé ült akkor fújta ki hangosan.
– Más vagy most, mint amikor először találkoztunk – túrt gyengéden Barna hajába – idősebbnek, bölcsebbnek látlak.
– Reggel tükörbe néztem – mesélte Barna – nekem is feltűnt.
Melinda közelebb hajolt Barna fejéhez, és megvizsgálta a haját.
– Észrevetted, hogy mennyi ősz hajszál van a halántékodon?
– Igen, az is feltűnt. De én még jól jártam, hallottam olyanról, hogy ilyen trauma miatt valaki teljesen megőszült. Azt nem tudom, hogy bölcsebb lettem-e, de hogy öregebb azt szintén láttam a tükörben.
– Majd én, visszafiatalítalak – ölelte meg Melinda.
Barna viszonozta az ölelést, és mosolyogva kérdezte.
– El tudsz majd viselni, egy ilyen ősz öregembert?
– Ha már nem, majd szólok – hajolt közelebb Barnához, és cuppanós csókot nyomott az arcára.
Felbuzdulva a közeledésen két kezébe fogta Melinda arcát, és szájon csókolta.
– Remélem ez csak hosszú idő múlva fogom tőled hallani.
Hosszú ideig csak ölelték egymást, és élvezték a csendet. Melinda bontakozott ki az ölelésből először, és szólásra nyílt a szája, de mielőtt megszólalt volna, a csendet megszakítva, nyikorogva nyílt az ajtó.
– Szólok a karbantartóknak, hogy olajozzák meg az ajtókat – lépett be köszönés nélkül Seres professzor – minden ajtó nyikorog, elég idegesítő, nem? – nézett a fiatalikra.
– Üdvözlöm, professzor úr – állt fel az ágyról, kissé zavarban Melinda – kész a zárójelentés?
– Azt már befejeztem – mondta Dr. Seres – de nem tőlem kapja meg.
– Azt hittem azt hozta – nézett csodálkozva Barna.
– Hozhattam, volna, de nem hoztam – nézett bizalmat ébresztő tekintettel Barnára – más miatt jöttem.
– Hallgatom – állt fel Barna is az ágyról.
– Nagyon hosszú időt töltöttél nálunk – nézett Barnára – örülök, hogy egészségesen távozol.
– Mindent köszönök – nézett Barna hálásan a professzorra.
– Első sorban magadnak köszönheted. Mi a kollégáimmal, csak azt tettük, amit megtanultunk, és begyakoroltunk. Ez nekünk rutin munka volt. Amit Te belül küzdöttél felépülésedért az mentette meg az életedet.
Arca fáradtságtól megtört, köpenye is gyűrött. Leült az ágy melletti székre. Barnára, majd Melindára nézett.
– Ezért dolgozunk – mondta – ha nem lennének ilyen öröm teli pillanatok az életünkben, nem bírnánk. Emlékszem, amikor behoztak, nem jósoltunk neked egy éjszakát. Az egy éjszaka eltelt azzal, hogy a szó szoros értelmében legóztunk, hogy minél jobban össze tudjuk rakni. Nagy kihívás volt mindenkinek, aki részt vett a műtétben. Örülök, hogy ilyen jól sikerült. Utána a gyógyulási folyamatban volt egy nagyon komoly segítségünk.
– Károly bácsi? – kérdezte Barna.
– Igen. Hidd el, nagyon sokat tett érted.
– Hálás is vagyok neki, de elég nehéz ezt kimutatni.
– Azért próbáld meg, mert megérdemli.
– Erre nem kell figyelmeztetni – mondta Barna kicsit sértődötten – ilyen helyzetben még nem voltam, de mindent megteszek, hogy kimutassam hálámat.
– Gondolom, meg fogod találni a módját, és ne feledkezz meg Melindáról sem – kacsintott Melindára Seres professzor.
– Nem fogok – nézett Barna is Melinda felé – soha nem szerettem még így senkit – vallott szerelmet a professzor előtt.
Melinda szégyenlősen kapkodta tekintetét a professzor, és barna között.
– Nem zavarok tovább – állt fel Dr. Seres – amikor úgy érzed, hogy itt az idő, keresd fel a nővérpultot, minden papír elő van készítve ahhoz, hogy elhagyd az intézményt.
– Még egyszer mindent köszönök – feszengett Barna kezét tördelve, várta, hogy kezet nyújtson a professzor.
Dr. Seres is zavarban volt, de végül előre nyújtotta a kezét, amit Barna nagyon hálásan megfogott, majd másik kezével összezárta. Egy darabig, csak álltak, így amikor a doktor magához húzta, és szabad kezével megölelte.
– Vigyázz magadra Barna, – mondta – ha a kórház felé jársz, örülnék, ha meglátogatnál.
Egy lépéssel hátrább lépett, még mindig fogta Barna kezét. Az ölelésből felszabadult bal kezével is megfogta, és erősen megszorította Barna mind két kezét. Lett volna még mit mondani, de már nem szólt, csak megrázta a kezében lévő kezeket, Melindára mosolygott, elindult az ajtó felé. Nem engedték el egymás kezét, így távozás közben szétszakadt kézfogásuk. Barna keze erőtlenül hullott új farmerje mellé. Szemében könny csillant. Becsukódott az ajtó, a hangra felrezzent, és Melindára nézett.
– Nagyon jó ember – mondta elgondolkodva – anyukám ápolt utoljára ilyen odaadással.
Ágához lépett megfogta a sporttáskáját, és elindult az ajtó felé. Útközben belekarolt Melindába, és csak annyit mondott.
– Na, menjünk, hagyjuk itt ezt a ronda szobát.