Fogantatásom
Amikor a szüleim űrsétára indultak, eszembe se jutott volna, hogy a súlytalanság állapotában fogantatok meg, és élem le gyerekkorom legkínosabb éveit.
Nem juthatott eszembe, elsősorban azért, mert ejsze eszem se volt, hiszen ott vickándoztam valahol apám zacskójában mikroszkopikus ebihalféle formában, másodsorban meg ki gondolta volna, hogy az őseimnek annyira felmegy az adrenalinszintje, és muszáj lesz nekik lenyomni egy súlytalan szexpartit hirtelen, ott lebegve az üresen kongó világűrben. Mert mondanom se kell, hogy akkoriban, amikor ez történt, egy fia űrszemetet nem lehetett látni, alig egy-két meteorit darabocska pangott erre-arra, nem volt hát nagy a zsúfoltság, majdnem üres volt a világűr, ezért is nevezték így.
Na, de nem volt mit tennem, ha az apám útnak indított, hát elindultam, és kínosan verődve, megtettem azt a pár centiméteres távot, amitől a jövőm függött, és végül sikeresen megpihentem anyám méhének egyik sejtjében.
Nem volt könnyű az utat megtenni, mert higgyétek el, nagyon nehéz súlytalanul vickándozni még egy nehézfiúnak is, gondolhatjátok hát, hogy mekkora erőfeszítésébe került egy akkorka semmiségnek amilyen én voltam.
Talán az sem sikerült volna, hogy bevergődjek egy petesejtbe, ha ne ért volna egy megrázkódtatás, amitől aztán úgy becsapódtam a sejt kellős közepébe, mint bárgyú tavaszi légy a csábítóan illatozó, friss bivalyganéba.
Valójában a megrázkódtatás az űrsiklót érte, épp abban a pillanatban amikor egyesülni próbáltam a kiválasztott sejtpárommal, szerencsére szüléim már befejezték e műveletet, mert ha nem fejezték volna be, nagyon félős, hogy penis captivus lett volna a rázkódás következménye, ennek meg beláthatatlan következményei lehettek volna.
De fejezzem már be a sok volnát , és lássuk mi volt a nagy helyzet valójában, mert a helyzet óriási volt, meg rázós is, ahogy ezt utólag apám elmesélte.
Amint ott pihentek ernyedten lebegve,(ezt nem így mesélte, de ma már tudom, hogy így volt) egy olyan csattanást hallottak, amitől egy űrmedve is leharapta a pipája szárát ijedtében. Gondolom az világos, hogy az űrhajó kapitányát becézik űrmedvének, aki ugyanúgy pipázik mint egy tengeri medve, azzal a különbséggel, hogy nem dohánylevéllel tömi meg pipáját, hanem csak kínai gyártmányú ökologikus eszenciával.
De a pipaszár elharapását szüleim nem láthatták, mert amikorra sikerült nekik odalibegni az ablakhoz, hogy lássák mi okozta a galibát,(mint mondottam szerencsére nem lett penis captivus az ügyből) még látták, amint az űrsikló távolodik tőlük medvéstől, legénységestől, mindenestől. Hirtelen azt gondolták, egy nagyobb meteoritnek csapódtak, mint majdan a Titanic a víz alatti sziklának, ők meg egy mentősiklóba kerültek, de gyorsan rájöttek, nem ez történt, hiszen ugyanabban a lakosztályban voltak, ahol azelőtt, és minden a helyén, mintha mi sem történt volna. Azt még nem gyanították, hogy én is a helyemen heverészek kényelmesen összegöndörödve.
Nagyon meghökkentek, mert ott ahol nem érvényesek az általatok ismert fizika törvényei, bizony ott sem mindennapi esemény egy kétszáznegyven kilométer hosszú űrsikló kettéosztódása, csak úgy ukmukfukk.
Ámuldozott is a két ősöm nagyon, talán jobban, mint néhány nap múlva, amikor anyámnak hányingere lett egy csirkemell pasztillától, és nem tudott hányni. Elárulom annak, aki nem próbálta, hogy a súlytalanságnak vannak előnyei, de hátrányai is, ezekről majd menet közben mesélek.
Most térjek vissza a csattanáshoz, amelyik teljesen megváltoztatta mindhármunk sorsát, akarom mondani négyünkét, mert ott volt még apám kedvence, a kis Csöpi, aki tacskó volt, és nem hiányozhatott egyetlen kirándulásról sem.
Máig se tudni pontosan, mi történt, csak gyanítom, hogy egy fekete lyuk közelébe kerülhettünk, vagy az közelítette meg a sétahajót annyira, hogy elértük az eseményhorizontot, ahol aztán a lehetetlen is lehetséges, nincsenek csodák, mert minden úgy természetes, ahogy megtörténik.
Ezt nem tudhatja az, aki nem járt még ott, ezért anyám szinte elájult, amikor a távolodó űrhajónkat, amelynek az ablakán bámult épp kifele, megpillantotta. De még arra se volt ideje, hogy egyet pislogjon, mert a következő pillanatban újabb csattanás térítette magához, utána meg olyan csend lett, hogy hallani lehetett, amint Csöpi farka tövében egy bolha megvakarta a feje búbját, és felsóhajtott:
– Na. most mi lesz velünk?
Gondolhatjátok, hogy apám azt se tudta hirtelen mijét vakarja, ezért lemondott a vakarózásról, és inkább egy belső hálózati telefonon próbált valakivel kapcsolatba lépni, persze eredménytelenül. Süketebb volt az, mint öregapám, aki pedig föld-süket volt, amióta megpróbálta kénsavval feloldani fülzsírját, ami sikerült is neki, csak az a kár, hogy mindkét dobhártyáját kiégette egy kicsit, így aztán a hangok olyan lezserül sétáltak át a fülein, mint bárcás kurvák a flaszteren.
Az apám nem volt ilyen lezser az adott pillanatban, kapkodott volna mindenfelé, de szerencsére még mindig súlytalan tömeg volt, így aztán csak finom, kecses mozdulatokkal balettezett egyik készüléktől a másikig, míg végül feladta, és a bolhához hasonlóan sóhajtozott:
– Mi lesz velünk? Szingularitásba süppedtünk!
Mert okos gyerek volt az öreg harcos, és nagyon értett a likakhoz, ezért pillanatok alatt rájött, hogy csakis egy fekete lyuk okozhatott ilyen kavarodást. Magában hálálkodott a fenn-valónak(csak úgy megszokásból, mert nem tudhatta abban a pillanatban, ki van fentebb) hogy nem szőke lyukba merülve, érte el a feketének környékét.
Ugyanis szőke, félénk lány volt az anyám, és bizonyára minden izma összehúzódott volna ijedtében, foglyul ejtve férje dákóját. Apám meg látta egyszer a hírekben, hogy elég komoly cécóval jár, a fogságba ejtett fütykös kiszabadítása, ezért hálálkodott.
– Semmi baj drágám, – így anyám,aki közben sűrűn pislogott, hogy bepótolja azt, amit elmulasztott – nem vagy egyedül, az egyedüllétben! Hiszen ketten vagyunk egyedül. Sőt hárman!
Természetesen itt nem rám célzott, hanem a kutyusra, aki vígan csóválta a farkát, hol a padlón, hol a plafonon.
– Csak tudnám, hol vagyunk! Az eseményhorizonton innen, vagy túl? Azt még megérteném, ha egyszerűen megduplázódtunk volna, egyik felünk erre, a másik meg arra, de így nem értem, miért maradtunk csak mi itt? Miért maradt a legénység a másik űrhajón? Talán maradt ott nekünk is hasonmásunk? Vagy mi vagyunk másolatok? – morfondírozott apám hangosan.
– Hagyjuk ezt drágám, majd lesz időnk gondolkodni rajta, gyere inkább együnk valamit, mert olyan éhes lettem hirtelen, hogy a kék szemeidet is zöldnek látom!
Apámnak erre fel majd megzöldültek a szemei dühében, hiszen nem tudta, hova tegye ezt a hétköznapi megjegyzést, a nem mindennapi események közepette. De nem akarta felborzolni a kedélyeket, inkább nem szólt semmit, hanem karon fogta oldalbordáját, és súlytalan léptekkel átlibbentek a konyhába. Természetesen Csöpi is ott lihegett a nyomukban, remélvén, hogy végre egy igazi csont jut neki osztályrészül.
Mindez idő alatt én a semmitevésbe süppedve vártam türelmesen, hogy fejlődjek és megszülessek, nagyon kíváncsi voltam, mi lesz belőlem, hiszen nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy egy fekete lyuk eseményhorizontján fogantak meg, ott ahol aztán minden lehetséges.
8 hozzászólás
Szia István! Egész jó lenne, lassan kezdesz megtanulni, magyarul fogalmazni. Hogy választékosan-e? Bizonyos értelemben igen. De, nálam ez a fajta „választékosság” agyonvágja az egészet! Annyira ordenáré, annyira ízléstelen, annyira öncélúan bumfordiskodó apám szabadulni akaró dákójáról mesélni, anyám szőke lyukából, még ha tudom is a történetből, h nem a saját apádról és anyádról beszélsz! És ezek a képek, és hasonlatok! „Ott vickándoztam valahol apám zacskójában”, „kénsavval feloldani fülzsírját” „bárcás k.rvák a flaszteren”, „fogságba ejtett fütykös kiszabadítása”. Sajnos ezeken sem a szingularitás, sem az eseményhorizont nem tudott sokat javítani! Félreértés ne essék: szívesen olvasok ez után is Tőled, és várom ennél jobb írások megszületését! Üdv: én
Szia Bödön!!
A választékosság relatív, mint minden, attól függ, hogy az eseményhorizont melyik oldaláról szemléled a dolgokat. Amiket említesz, mind természetes dolgok, mindenki zacskóban lapult, még egy lombikbébi is, mindenkinek van fülzsírja, hiába nem ismeri el, a penis captivus is egy természetes reakció következménye, igaz, ezen nem mindenki esik át(szerencsére). A bárcás kurvák lezserül sétálnak, mert van engedélyük, sőt szinte a feketézők is lezserül sétálnak, mert egy-két ingyen menettel lefizetik az ellenőröket. Ez a való világ, akármilyen választékosan fogalmaznék. Habár úgy is lehetne: bárcás kurva = testének bizonyos részeit, pénzért árúba bocsájtó, engedéllyel rendelkező nő, vagy nőies férfiszemély. De, ha mindent választékosan körülírnék, hosszabbra nyújtanám a dolgokat, mint egy „hosszú lépést”. A bor nem jó hígítva, legalábbis én nem szeretem „léptetni”. Köszi az értékelést! Üdv: István
Most erre csak Arany J. szavaival tudok válaszolni: "nem a való hát, hanem annak égi mása, lesz, mitől függ az ének varázsa". A címet egyébként érdemes lenne javítani, "kalandai" helyett: "kalandjai" Üdv: én
Én meg Lucy Maud Montgomery szavaival válaszolnék: „Az egyetlen különbség köztem és a többiek közt az, hogy én ki is mondom, amit ők gondolni se mernek”.
Tényleg kimaradt egy betű, javítani fogom. Köszi! Üdv. István
Nem erről van szó István! Ez egy elméleti kérdés. Nekem, mint a történet írójának, meg kell válogatnom a szavaimat. Mint Poós László/Bödön nem írhatom pl. le így: „ez teljesen világos, mindenki tudhassa”. Vagy: „sokkal másabb volt ez mindennél”. Én nem mondhatom, mert, ha én mondom, az, kőkeményen gáz, akkor nem író vagyok, hanem csak egy írogató bunyevác, – de a szereplőm például mondhatja! Szájába adhatom, ha az a szándékom, h szereplőmet egy bunkó, ill. magyarul hiányosan tudó valakinek kívánom ábrázolni! Már valamivel szabadabb a kezem, akkor, ha a történet, és a szerző közé (aki én vagyok) „beiktatok” egy „narrátort”.
A narrátor voltaképpen a képzeletbeli „mesélő”, ő mondja a sztorit helyetted. Ő már szabadabban beszélhet, hiszen ő nem Te vagy! De annyira szabadon azért nem, hogy a „tudhassa-láthassa” szavakon elhasaljon, s annyira se, hogy apja „zacskójában vickándozzon”. Ez a narrátornak is gáz! Vékony jég ez, István! Aki óvatlanul korcsolyázik rajta, könnyen beleszakadhat. Meg kell érezni az arányokat, a mértéket! Ehhez kívánok Neked sok sikert! Segíthet, ha klasszikusokat olvasol! A bunkóság, és a vagdalkozás nem egyenlő azzal, h „eredeti” valaki. Lehetsz eredeti, kimondhatsz mindent, (ami magyartalan, ami durva, vagy vulgáris) de amit ki akarsz mondani, azt mondasd ki a szereplőkkel, vagy a „narrátoroddal”! Üdv: én
Aki nem műjégre jár korcsolyázni, az mindig kell számoljon azzal, hogy beszakadhat a jég, de legalább nem tömegnyomorban köröz, ordító zene közepette. Én szabad vizeken tanultam meg korcsolyázni, ma is ott szeretek siklani, és még egyszer sem ázott be a cipőm, pedig nem műanyagból készült.(még a bokám se szereti, ha elveszíti a szabadságát) De természetesen egy kis rizikó mindig van, de ez benne van a pakliban. Egyébként nem hinném, hogy valaki azt hinné a narrátor és én, egy és ugyanaz a személy vagyunk, vagy tényleg elhitted, hogy űrlény vagyok? Üdv. István
Nem, persze, egy pillanatig sem gondoltam volna, h űrlény vagy, s mint űrlény, a saját kalandjaidat írod meg. Az is igaz, hogy egy "űrlény" szájába sok mindent bele lehet helyezni! De nem mindent, és ez a lényeg! Ha egyszer majd meg akarsz jelenni nagyobb nyilvánosság előtt is, pl. kiadni egy könyvedet, ezt érdemes átgondolni! Üdv: én