Kedves gyerekek!
Mint már egy korábbi írásomban (Karácsonyi zene) megírtam Nektek, 1953 december 23.-án egy kis karácsonyi meghitt hangversenyen hegedültem életemben először nyilvánosság előtt szülőfalumban, Budatétényben. Budatétény akkoriban olyan volt, mint egy kicsi falu a maga bájosságával, közvetlenségével, nyíltságával és bizonyos fokú zártságával. Itt minden hírnek hamar lába kelt, hiszen mindenki ismert mindenkit. Mintha ekkor már nem is Budapest XXII. kerülete lett volna, pedig már az volt. Olyan nagy sikere volt a mi kis ,,növendék hangversenyünknek", hogy húsvét közeledtével újabb hangversenyre kaptunk meghívást a budatétényi Kultúrotthonba. Szép emlékű hegedűtanárom. Rigó Karcsi bácsi, aki ekkor az Operaház zenekarának az egyik hegedűművésze volt, nagy-nagy szeretettel és lelkesedéssel készített fel engem erre a szereplésre is. Hetekkel előbb már összeállítottuk a műsort, ekkor ismertebb operett- és operadallamokból, magyar népdalokból. Közben Karácsony után, még 1953-ban édesapám súlyosan megbetegedett. Majdnem két hónapot töltött kórházban és utána otthon is sokáig kellett édesanyámnak Őt ápolni, de a kis hangversenyünkre eljöhetett. Az én születésnapom is közel volt a húsvéthoz.
– Kisfiam – kesergett az édesanyám – édesapád nagyon beteg, most érd be a születésnapodra valami csekélységgel, hiszen most minden energiámat, beláthatod, édesapád köti le.
Beláttam. Annyira el voltam keseredve, hogy nem akartam szerepelni a hangversenyen.
-Kérlek, kisfiam – kérlelt édesapám – ne mondd le a szereplést. A doktor úr mondta, hogyha ilyen szépen javulok továbbra is, akkor eljöhetek meghallgatni titeket. A jó Isten biztosan megsegít.
Nekem apám ezen szavain keresztül a jó Isten csodás erőt adott. Szinte megszállottan készültem a második hangversenyemre. A nagy Nap ismét elérkezett! A község apraja-nagyja ott szorongott a Kultúrotthonban. (Ez kb. a mai Művelődési Háznak felelt meg, csak annál kisebb volt és szerényebb, meghittebb keretek között működött.) Elkezdődött a hangverseny. Engem kb. harmadik-negyedik számnak jelentett be a bemondó. Színpadra léptem. Udvarias taps után mély csend fogadott. Szememmel a nézőtéren a szüleimet kerestem. Ott láttam az édesapám és édesanyám betegség és gond barázdálta arcát. Ez valahogy nagyon nagy erőt jelentett Nekem. Játszottam egymás után fejből és kottából zongorakísérettel és anélkül a számokat. Magam előtt szüntelenül csak az lebegett, hogy az az isteni sugallat, hogy a gondoktól, betegségtől barázdált arcokra visszahozzam a magam és a kicsiny hegedűm segítségével a boldogságot, a zene szépsége által keltett boldogság, szeretet együttes és egyéni örömét. Amikor véget ért a fellépésem, felcsattant a zárótaps, lementem a színpadról az illedelmes meghajlás után, majd a színfalak mögött akkurátusan belefektettem kis hegedűm a tokjába, összecsuktam a tokot, kopogtattak a ,,kis öltözőm" ajtaján. Elsőnek az ajtón a tanárom, Rigó Karcsi bácsi lépett be. Meghatottan és büszkén simogatta a fejemet.
– Szép volt! – mondotta.
Majd a szüleim jöttek be a szobába. Édesapám szeméből nagy könnycsepp gördült le, majd végig folyva a betegségtől meggyötört arcon, ő sírással és meghatottságtól küszködve csak ennyi szólt:
– Nagyon szép volt, fiam. Büszke vagyok rád!
Édesanyám csak törölgette a szemeit. Nem szólt. Némán átölelt. Ez volt az én születésnapi ajándékom. Ekkor tanultam meg örökre, hogy az ajándékot adni sokszor szebb, mint kapni- Ajándékot adni, amivel másnak a bánatát kicsit is feledtethetjük, csodálatos dolog és ezzel végső soron önmagukat is megajándékozhatjuk egy csodálatos érzéssel, az őszinte szeretet gyönyörű érzésével!