Rólad

Rólad

Repeszek hasogatnak tudatomban,
meg-megkínoznak álmaimban,
üvöltő szelekkel ébredek,
nézem a volt, tünő éveket.

Idő…

Korbács szeli előttem a levegőt,
képek tünedeznek csillogón,
látlak, hogyan állsz a távolban,
könnyek folydogálnak arcomon.
Mámorosan ölel át a bor-éj,
futkároznak gondolataim vissza,
üvegek csevegnek mellettem,
torkom nem a szent vizet issza.

Így ülök egyedül, távol mindentől,
gonosz sakál-hang kacag rajtam,
Rólad emlékezem, csakis Rólad,
emlékezem csak egymagamban.
Törékeny tested csillant most,
pici, védtelen, szenvedélyes,
vétkes kezem büntetlenül lóg,
szemed köddé vált, pillantásod: véges.

Táncparkett sóhajtott lábunk alatt,
szorosan fogott minket az érzés,
mosolygó hold nézte lépteinket,
s eszembe jutott egy kérdés.

Kérlek……

De nincs Idő kimondani,
nincs Idő visszavonni,
nincs Idő meggondolni,
s nincs Idő megbánni.
…s a repeszek csak hasogatnak,
az én egyszeri, bús álmaimban…

Idő…

Aztán keseregve múltak az évek,
hideg talált rám, és újabb lépek,
betakart lepedőjével egy hulló csillag,
félénken hajtottam fejem új álomba.

Valahol síró földek felett lépkedek,
kezemben egy igaz szó vergődik,
mögöttem köddé váltak a napok,
előttem egy új nap kezdődik.
Te lobbantottál lángra hasadékaimban,
mentünk: Te meg én, és a szíved hidegen,
olyanok voltunk, mint két régi ismerős,
aztán álltam melletted, mint egy idegen.

Hová is tűntek a boldogító percek,
múladozó hónapok ölelték testemet,
már látom előttem az új álmot,
hogyan tipornak el egy tetemet.

Kiáltanék én, nem akarom a végest,
végtelen lennék, mint az Idő egymaga,
Teutánad rohanok, megmenthetsz még, '
tornyosul fölém akaratod temploma.
Lassan elsüllyedek, hát így fog történni,
nem látok mást, csak a setét holdat,
nem akarsz az enyém lenni sohasem,
mégis eszembe jut egy utolsó mondat.

Szeretlek…

S megint nincs Idő kimondani,
s nem is akarom visszavonni,
nem, nem akarom meggondolni,
és soha nem fogom megbánni.

Idő…

…a repeszek meg hasogatnak tudatomban,
csípkedik érzéseimet álmaimban…

Csak az órák vánszorognak nyögdécselve,
utam éles tüskékkel van kikövezve,
ülök itt magammal egy néma árnnyal,
s az Idő felettem tovább szárnyal.

Idő…

Szent út mentén lépkedek mostan,
angyalok táncolnak andalító zenét,
árnyak vesznek körül morgolódva,
egy kilép, s nyújtja felém kezét.
Sirályok röppennek fel magasra, az égre,
az angyalok elillannak hirtelen tova,
ott maradtam az én árnyammal,
mennék tovább, de nem tudom hova.

Furcsa ez az árny, hasonlik valakire,
szívem nagyokat dobbanva verdes,
ismerem, igen ismerem őt már régen,
ő lenne az a lány, az a kedves?
Belémkarol hirtelen a csend szele,
eltaszít a titokzatos, ismerős árnytól,
repülök messzi vidékre, talán vissza?
érzéseim felkavarodtak e múló lánytól.

Csapkodva próbálok menekülni innen,
mert itt nincs lelkemnek igaz támasz,
újra harcolni akarok Teérted ismét,
míg meg nem kapom az utolsó választ.

Kedvesem…

Kedvesem, most már van Idő kimondani,
az érzéseket én nem fogom visszavonni,
s én meg tudom szépen fogalmazni,
s talán még meg is fogom egyszer bánni. '

Idő…

Ó, csak a repeszek hasogatnak tudatomban,
tovább kínoznak szenvedélyes álmaimban,
s holnap is üvöltő szelekkel ébredek,
nézni fogom, talán nézni a tűnő éveket.

Idővel majd elnémul bánatom,
Idővel majd kedvesem siratom,
Idővel majd új napra felkelek,
Idővel majd talán feledek.