Emlékeim karácsona. I

Külön fejezetet érdemel emlékeim között a Karácsony. Hiába keresem, kutatom ennyi év után a fát, gyönyörűen csillogó díszeit, ahol megláthatnám magam, nincs sehol.
A református árvaház puritán egyszerűségében, nevelő diakonissza testvérek szürke ruhái suhogtak. Nem tudom színessé varázsolni ennyi év után sem a múlt emlékeit. A karácsonyfa elérhetetlen ajándékát magába zárta a sötét sarok, ahol a fa állt. Az imák között fel – felcsillant a remény fantáziám világából. Képzeletem sóvárgása elhozta nekem a lehetetlent is. A hóesésben ott volt a zsoltárok felszabadult öröme. Hallgattam a melódiát, ami már ott bukdácsolt az olvadt hó sarában, mint a labda, ahogy vidáman pattog. Az Istentől nekem ekkor a képzelet volt a legnagyobb ajándék. Erősen hittem, mindent elhittem gyermeki áhítattal.
Nem emlékszem, szenteste az imádságok után, honnan került elő az ajándék és mi volt az. Arra viszont élesen emlékszem, hogy Zsuzsanna testvérnek kézcsókkal kellett megköszönni azt. Nem lett volna semmi baj, ha elégedett lett volna egy köszönömmel, de megrémített csúnya ráncos keze. Szeretet nélküli szemében, nem is tudom hány év szürkesége homályosodott. Biztos voltam benne, hogy ő nem is volt gyerek, pedig sokszor mondogatta. Megállt a levegőben a szándék. Minden erőmet összeszedtem, de nem tudtam az ajándékért sem azt a csókot rálehelni a kezére. Csókom nem is volt, senkitől nem kaptam, így hát nem is osztogattam. Tudtam, hogy makacs, önfejű gyereknek tart. Azt azért nem gondoltam, hogy ezért pálca jár, az a negyven centiméteres bot, ami a tenyeremben végezte kegyetlen táncát. Mi volt abban a kis csomagban nem tudom, akkor nem is érdekelt. A többiek bontogatták a kézcsókért kapott ajándékokat.