Úgy várlak, mint ifjú patak,
Tél deres derekán, ha befagy,
Ha kihagy, s nem tud szaladni hozzád,
Hogy tengerré csituljon a mozgás!
Nincs kapcsolat. Vártalak sokat,
Lyukadt, kopott, szomorúságomat,
Magamon, mint felöltőt viselem,
Cipelem, cipelem, szakadtan, vizesen…
Hogy megszokjam, amit tettél:
Hogy engem talán nem szerettél,
El nem fogadom, kitapogatom:
Elmond-e valamit felőled sorsom.
Más nem vádol, hát én sem,
Nyugodni mégsem tudok egészen,
S mint ifjú, sudár, friss patak
Tavasszal ha felolvad, ha kacag,
Úgy várlak most is… Sehol se vagy.
4 hozzászólás
Szép Isten-kereső vers. Szomorú, s mégis felemelő érzés olvasni! Tetszett!!!
Nagyon megkapó vers! A hangulata magával ragadt! Őszintén gratulálok!
Egyetlen apróság zavart az első versszak végén mintha kínodban, csak a rím kedvéért tetted volna oda a "mozgás"-t… Engedj meg egy javaslatot: Úgy gondolom a "sodrás" jobban oda illene.
Természetesen ez semmit sem vont le versed értékéből!
Tisztelettel: Éjkirály!
Kedves Gergely!
Csodaszép a versed. Kér, de úgy, hogy nem tolakszik, nem számon kér és mégis érződik benne a csalódottság. Azzal együtt (ezt nem tudom, hogyan csináltad?) végig érződik, átüt a sorokon az őszinte hit.
Gratulálok! Igazán nagyon tetszett!
Gyömbér
Kedves Gyömbér, Éjkirály és Bödön, örülök, hogy olvastátok, és lehet, hogy a sodrás tényleg jobb lenne….
Boldog Karácsonyt, Gergő