Sehol se vagy

Sehol se vagy. Sehol sem talállak. Sehol sem lelek rád. Útra kelek hát, hogy megkeresselek. Hosszú és fáradságos lesz az út, minden megtett lépés, minden érted gondolt gondolat, minden leírt és kiejtett szó, minden hősies és elvetemült tett. Bejárom érted a világot. Letépem a virágot – egy rózsát – s elindultam hozzád. Hol keresselek? Hol foglak megtalálni? Nem emlékszem rád, s most, hogy itt vagyok, visszatalálni hozzád – nem tudok.
Mindig, ha újra a napvilágot látom, újra és újra belátom, nem jutok közelebb a megoldáshoz. Nem tudom az útját-módját, hogyan fogjak hozzá, de valahogyan meg kell találjalak. Elindulok. De mondd, mégis merre induljak el? Milyen eszközöket és módszereket használjak? Nem tudom.
Régen születtem meg. Még nem volt semmi itt, csupán állatok, növények, hegyek, barlangok, folyók, tavak, óceánok, sivatagok, hatalmas kiterjedésű lápok, és dús mezők. S mert tetszett, megjelentem itt. Nagyokat léptem, szabadságot hitt érzékem, égtem a vágytól, hogy megismerhessem a világot. Éjszakánként az eget figyeltem, egészen hajnalig. Megborzongok ma is, ha ezekre az életekre gondolok. Néztem a csillagokat, mikről azt gondoltam az éjszakai égbolt parányi rései, melyeken át a másvilági fény csodálatos ragyogása látszik.
Vándoroltam. Bejártam a kontinenseket, sok helyen éltem. Barlangban, jurtában, királyi sátorban, sárból épült viskóban, gerendákból épült házban, metróaluljáróban, felhőkarcoló hetvenharmadik emeletén, a tenger partján, északon és délen, keleti fagyos sztyeppéken, s egyenlítő mentén is. De sehol sem találtalak.
Hajót készítek. Vitorlást. Rengeteg munkásom van. A hajó tervrajza készen. A hajóácsok már a bordákat gyalulják, kezdik a palánkozást is, a hajó rakterének kialakítását. S tudom, amott készül erős vászonból a vitorla is. Cédrusfából készíttetek árbocot. Ám én, nap mint nap az egyik hegy ormáról már az óceánt figyelem. A szelet és az áramlatokat. Az óceánokat bejárni merre induljak?
Keleti szél viszi hajómat, ki a nyílt tengerre, ismeretlen partok felé. Legénységem erős és fegyelmezett. Ismerem őket. Ők is engem. Mindegyik barátom és társam hosszú utam során. Tengereket és óceánokat szelek át, érintem a Galapagos-szigeteket, elhajózok a Jóreménység foka alatt, viharba kerülök a Horn-foknál, majd napokig szélcsendben evickélek a Csendes-óceánon, körülhajózom Afrikát, felfedezem a világot. Magelán, Vasco da Gama, Cook és Kolombus vagyok. Különböző korokban különbözőképpen neveztek. Különös népekkel és nyelvekkel, szokásokkal és hiedelmekkel találkoztam. Mindenhol beszéltek rólad, mindenhol kicsit másképp. Téged dicsérnek. De én nem talállak sehol. Hol vagy mondd? Égi párom. Én hitvesem.
Éltem Patagóniában a gauchók földjén. Lovam volt a társam, hajtottam a csordát, fejtem a kecskéket, sajtot készítettem. Csodáltam a hatalmas hegyeket. A felhők futását az égen, a tengerszem kékjét, melyben tükröződött az egész ottani világ. A zöld domboldalak bársonyfüvében feküdtem, hallgattam a szél susogását, ami beszédesebb volt minden másnál. A tűzföldi viharok lenyűgözőek, engem nem félelemmel, hanem áhítattal töltöttek el. Esténként társaimmal ősi népdalainkat énekeltük a tűz körül, Szinte eggyé váltam a körülöttem lévőkkel, őseimmel, a hegyekkel, a hatalmas kékséggel és a széllel. Itt is kerestelek. Éreztem közel vagyok hozzád. A hegyek, az eső, a megáradt patak, a hófödte sziklák mintha beszélnének valamit. Valami számomra megfejthetetlen nyelvet használhatnak. Nagyon szép. De nem tudom mit beszélnek, nem értem őket. Mit mondhatnak vajon? Nem tudom. Barátaim mind hittek benned. Én bizonyosságot akarok. Hosszúra nyúltak a napok, s én az egyik álmomból nem ébredtem fel.
Majd, mikor ismét kinyílt szemem, Buenos Aires szűk sikátorainak egyikén szaladgáltam mezítláb, nevetgélő kiabáló gyerekekkel együtt, az utca macskakövén. Sosem felejtem el. Mintha a macskakő is mutatni akarna valami olyasmit, amit csak gyerek ért, s én mégsem. Azért mert sajnos itt is felnőtt lettem. Író. Irodalomtörténész. Tanulmányoztam a múlt gondolkodóinak írásait, szövegeiket elemeztem, összehasonlítottam, megpróbáltam a leglényegesebbeket felszínre hozni, s megemlékezni róluk. Lokalizáltam őket szövegeiket, A-tól B-ig, B-től C-ig, így fejtvén fel az irodalom történetének legkiválóbb és számomra legfontosabb műveit. A szövegek különös mód egymásra utaltak, egymást egészítették ki, voltaképp egymásból álltak, s én úgy dolgoztam velük, mint könyvtáros, aki ismerni akarja végtelen könyvtárának minden egyes betűjét és sorát. Nem véletlenül. Én a szövegek, a könyvek, a nagy könyvtár értelmezésére tettem fel életemet, hittem benne, hogy a szövegekben Rád lelek. Összefoglaltam sok ezer év filozófiájának és irodalmának általam figyelemreméltónak talált szövegeit, kiegészítéseket írtam hozzá, s levontam egynémely rest és az utókor számára bizonyosan renyhének tartott konzekvenciát. S tudom – bár remélem mégis, hogy nem – előrébb nem jutottam. Sokféleképpen fogalmaznak meg Téged és világodat, Az az érzésem, Te olyan vagy, mint egy óriási kirakós játék, bár furcsa mód, a kép, mely Rólad készül, nem készülhet el soha, ismereteink Rólad csak bővülni tudnak, de a Rólad készülő kép örökké befejezetlen marad. A kép, a nagyszerű, a lenyűgöző kép mindig mutat Rólad valamit, de sosem az egészet. Erre módfelett ügyel. Örökké kellene ahhoz élnünk, hogy a kép valódi nagyságát egészben szemlélni tudjuk. Gyanítom ugyanakkor: a hatalmas kirakós játék részesei vagyunk mi is, a képet rakosgatva tehát magunkra is ráismerhetünk. Nos, én is egyike voltam azoknak, akik e nagy kirakós játékhoz hozzátettek valamicskét. A kép általam is bővült Terólad. Én azonban nem tudtam betelni azzal, hogy nem ismerhetlek egészen. Elméláztam a naplementéken, melyeket annyira szerettem. S mivel oly nagyon kívántam orcádat szemtől szembe látni, végül – talán nem is véletlenül – homályba borultak szemeim. Jótékony homály volt ez, mert ebben az elmosódott, fénytelen, ködös vakságban talán többet láttam, mint mások ép szemükkel. Az Alef e homályból jobban kivehető.
Éltem Egyiptom földjén a nagy korszakban, építettem az óriási Kheopsz piramist társaimmal, a Napba öltözött Istenember emlékezetére. Ezt muszáj említenem, mert életem egyik legfontosabb periódusa volt. És azért is, mert itt megértettem valamit, ami talán fontosnak tűnhet hosszú és fáradságos utazásom során. Meleg volt. Forróság. De a közhiedelemmel szemben és és társaim nem rabszolgák voltunk. Szolgák, de nem rabok. Szabadok. Azért építettük a nagy szentélyt, hogy emlékeztessük az utánunk jövőket, hogy az emberi létminőség legmagasabb foka az istenemberi létállapot megvalósulása. A nagy fáraó ezt az embert testesíti meg. A Napba öltöző ember alakja ő, aki eggyé válik az istenséggel, a Nappal, mely mindenkire egyformán ragyog és aki mindenkit egyformán éltet. A piramis ezért készült. S én társaimmal együtt hittem benne. A Nílus partján a naplementében álltam, a nap a piramis mögött bukott alá, emlékszem, én akkor felnéztem, s a piramis csúcsa az ég felé mutatott. Mi van ott? Kérdeztem magamban. Az esthajnal csillag már megjelent az égen, a nap közelében, s én arra gondoltam, ott fenn, csakugyan megtalálhatlak. Behunytam szemem, s mikor az újra kinyílt, egy távcsőből tekintettem. Az égre, az ég közepébe, ami voltaképp mindenhol van.
Varázslatos látvány fogadott. A távcső által felhasogatott végtelen és egybefüggő mindenségbe néztem bele akkor, s akkor tudtam meg, mennyire végtelenül parányi lakhelyem, s az érzés, hogy mi lesz énvelem – fojtogatott. Emlékszem e tevékenységemre, az égbolt vizsgálataira szánt időmre, ma is figyelem, tartogat e valamit ami odafent a csillagokban vagyon: az égitestek és galaxisok örökös körkörös tánca. Elbűvölt akkor rég, amikor először távcsőbe néztem a csillagos ég, a galaxisok, a tejút, az új ismeretlen világ, elbűvölt a tér, s az idő, amiben e hatalmas világmindenség örökkön ázik. Ur városában, az Eufrátesz alsó folyása mentén néztem érdeklődve először saját készítésű messzelátómmal az égbe, itt vetettem először pergamenre első megfigyeléseimet az égitestek mozgásáról. De kémleltem az eget Mexikóban, Kínában, Egyiptomban, a Pártus-birodalomban, majd később Európa nagyvárosaiban. Volt, hogy nézeteim miatt máglyára küldtek, de mindig újra kezdtem, hiszen elhittem, hogy e mindenség, ami körülvesz, egyszer talán nekünk beszédes lesz, és elmond Rólad valamit a maga nyelvén. Jegyzetek sokaságát hagytam hátra az évezredek folyamán, sok ezer lapnyi csillagászati matematikát, végül odáig jutottam, hogy felírtam a nagy egyenletet, amiről azt gondoltam épp szerénysége, szépsége és egyszerűsége révén ez lehet a megoldás kulcsa. De még életemben rám cáfoltak. Nagy csalódás volt. Isten nem kockajátékos – tört ki belőlem, bár bevallom, akkor, ott, abban az időben, csalódott voltam, s nem is hittem, hogy Te vagy.
Űrhajót készítettem, hogy amit távcsöveimmel láttam, saját szemeimmel is megfigyelhessem, s meg is érinthessem. Eleinte csak saját naprendszerünk bolygóit voltam képes bejárni. Technika fejlesztéseim hosszú időt igényeltek, s a világ – mert fontosabb volt számukra minden más, mint hogy felfedezhessük a világot, s így Téged – sem segített, hogy hamarabb érjek el eredményeket. Előbb űrszondáimmal szálltam le az ismeretlenbe, később én magam is új világok felszínére léptem – már persze azokéra, melyeknek felszíne szilárdnak bizonyult. Később olyan űreszközt fejlesztettem, amivel elhagyhattam naprendszerünket és galaxisunk közeli csillagai körül keringő bolygókon személyesen is láthattam. Sok különböző gyönyörű és különleges világ tárult fel előttem. Az univerzum határtalanul változatos és gyönyörűséges. Sok idő telt el, mire millió fényévekre lévő galaxisok világait is megismerhettem. Új módszerekre és technikára volt szükségem ahhoz, hogy a tér és az idő problematikájából adódó nehézségeket legyőzzem, s kiszabaduljak abból a kalitkából, amiről évszázadokig azt gondoltuk: nem tudunk majd belőle szabadulni. Az univerzum számtalan csillagának bolygóin jártam, és nagyon sok olyan bolygót is találtam, ahol élet alakulhatott ki. Nyilvánvalóra vált számomra, hogy az univerzum az élet fogantatására programoztatott. S bár az új világok újnak, szépnek, változatosnak bizonyultak, nem mondtak el Rólad többet, mint amennyit addig is tudtam. Sokat tanultam. Más civilizációkat is megismertem, de közelebb nem jutottam Hozzád. Különös, hogy létezésünk titkát és magadat, másnak sem adtad ki. Tovább kerestelek hát. Máshol. Másmiben.
Ha a mindenség nagy léptékű strukturálódásában bujkálsz, és nem láthatlak, hát – gondoltam – annak építőköveiben mégiscsak megtalálhatlak. Az anyag szerkezete és geometriája kiadja titkodat – gondoltam sokat. Évszázadokig tanulmányoztam miből, s hogyan áll össze világunk. Miből van? – kérdeztem nappalaim szürkeségéből magamból. Miből vagy? – kérdeztem éjszakánként, mikor csak egymagam voltam. De nem adtál feleletet. Ám én leszálltam az anyagba, hogy nyakon csípjelek, hogy utolérjelek, hogy valamit megtudjak felőled. Fölfedeztem, hogy a világ parányi részecskék meghatározhatatlan számú – mégis csupán részben körvonalazható – halmazaiból áll össze. Azt gondoltam eleinte, hogy az atomok – mert így neveztem el őket – oszthatatlanok. De tévedtem. Műszereket készítettem, és jobban szemügyre vettem azokat. S kiderült, hogy azokban még kisebb részecskék vannak, s azokban még kisebbek és aztán még kisebbek, s végül mára már ott tartok, hogy e részecskéknek nevezett, végtelenül parányi alkotóelemek, valójában inkább energiacsomósodások, s ami körülvesz minket és ami a világot alkotja, nem más, mint a mindenséget alkotó energia realizált állapota. De hogy mi az energia, s honnan van? Nem tudhatom. A kvantumvilág közel sem hasonlít a szemünkkel látható világhoz, sőt nagyfokú határozatlanság mutatkozik benne, mégis az általunk érzékelt világ csodák csodájára szilárdnak és rendezettnek mutatkozik. Sok mindenre gondolok, ha e parallel jelenségek eszembe jutnak. Rád gondolok. Következtetni próbálok tulajdonságaidra, hiszen, ha vagy, akkor ami létrejött Tőled nem lehet idegen. Valahogy ugye azért mégiscsak kissé hasonlít Rád. De miben? Azt reméltem, ha tanulmányozom a világot létrehozó és fenntartó és működtető mikró-struktúrát, abba a tükörbe pillantok bele, ami a Te orcádat tükrözi vissza. Ebben reménykedem. De csalódtam mindig, hiszen a tükörben tükröződő kép mindig homályos és elmosódott kissé, látszik ugyan valami, érzékelhető ugyan valami, de egy az egyben és egészben mégsem láthatom meg, ki vagy. De nem adom fel. Nem adom fel, egyik utamat sem, mindig valamibe belekapaszkodok, hogy az általad itt hagyott fonál felfejtésével eljussak Hozzád az út végén. Minden lehetséges módon és minden eszközzel azon fáradozok, hogy valamit megismerhessek Belőled. Ha vagy. Mert ebben még mindig nem vagyok elég biztos. Mutasd meg magad. Add ki titkodat. Hadd lássalak. Ha vagy. De ha nem vagy mégsem, azt is tudni akarom egészen. Zavaromon úrrá lenni vágyok, én bizonyosságot akarok. Mégis tudom: határozatlan vagyok. Azért, tudod, mert Te, és a körülöttem lévő világ abban tartasz. Létezésed bizonytalan, kiszámíthatatlan, mint a kvantumingadozások. Csak jóslásokba bocsátkozhatok létezésed valódiságáról, épp úgy, mint ahogyan egy kvantumfizikai folyamat eredményére is csak következtethetünk, de biztosat nem tudhatunk meg felőle, amíg be nem következik az. Ez a két dolog vajon megfeleltethető egymásnak? Nem tudom. Egy bizonyos csupán: a világ van. Ez az egyetlen fix pont, ez az egyetlen fundamentum, amiből kiindulhatok. Azt gondolom, hogy Te olyan vagy, mint a magyar népmesék ajándéka: létezel is, meg nem is. És én nem tudom eldönteni, a mérleg serpenyője merre billen valójában. Te jó ég! Most jut eszembe! Lehet, hogy én találtalak ki? Most elbizonytalanodom és a félelem gyötör, hátha tényleg képzelődésem vagy csupán.
Most pedig, mivel ily labilis állapotban vagyok, új utakra térek, hiszen nem adhatom fel. Én nem. Az embereket veszem most górcső alá, őket kérdezem, őket vizsgálom, mi okuk van feltételezni, hogy Te létezel? Meg kell tudnom tőlük valamit felőled, meg kell tudnom, miért hisznek Benned. Miért is? Hiszen nem láthatnak, nem hallhatnak, nem tapinthatnak Téged, s tudom mégis, többen, sokan állították a történelem folyamán, hogy létezel.
Éltem Afrikában, Sumériában, India szent földjén, Arábia országaiban, Konstantinápolyban, Romulus és Remus városában, éltem görög honban, Jeruzsálemben, Mongólia területein. Építettem piramisokat, városfalat és várakat, harcoltam különös népek ellen, láttam törpéket és óriásokat. Kereskedtem Európa és Ázsia kereskedőútvonalain, termővé tettem terméketlen földeket, kormányoztam nagy nemzeteket, hódítottam és utaztam eleget. Amióta vagyok, emberek közt élek. Falvakban, városokban, metropolisokban, sárviskókban, és felhőkarcolók tetején. Rengeteg emberrel találkozom, tudni szeretném titkos gondolataikat, tudni, mi él szívük legmélyén. A Föld benépesült. De éltem korokban, mikor embert alig láttunk, s gyermekeink mindenféle csúf betegségekben haltak meg. Sirattuk őket, s én ráztam öklömet, mert ha vagy, akkor hol vannak ők, kiket szerettünk? A népek mind fogalmat alkottak Rólad, emlékszem nem volt olyan törzs, népcsoport, nemzet és ország, hogy az ott élők ne hittek volna Benned. Kivétel nélkül mind. Én megkérdeztem őket Rólad. Furcsán néztek rám, nagyon. Azt mondták, a világ nem állatna fenn Nélküled. S én vizsgáltam tekintetüket, egész éjszakákon át beszélgettem velük, szemükbe néztem, tudni akartam, mennyire biztosak felőled. S hogy mit tapasztaltam? Felírom ide: nagyon biztosak voltak magukban, és Benned is. Még én éreztem kellemetlenül magam, hogy erről kérdezősködöm. De amióta a világegyetemet pásztázom távcsöveimmel, amióta okoskodásommal próbálok célhoz érni, amióta szikéimmel az emberi testet boncolom, szervek, szövetek, csontok között turkálva, amióta az elemi részecskék parányi, bizonytalan és kiszámíthatatlan világát kutatom, amióta mindent de mindent alkotóelemeire próbálok szétcincálni, azóta nem csak én, de a körülöttem élő emberek is megváltoztak. Régen, az archaikus korban, az ősi kultúrák virágzásakor még egy sem volt, aki kételkedett volna Benned, mára alig akad egy, aki kétkedés nélkül teljes bizonyossággal meri állítani, hogy Te vagy. A hitünk fogyott volna el, és ezért kezdtük a világot részeire bontani? Vagy mert a világot alkotórészeire daraboltuk fel, és nem találtunk egyebet mást, mint a világ megszámlálhatatlan részeit, nos ezért fogyott el a hitünk? Bizonyos vagyok benne, hogy mindkettő megállapítás egyszerre igaz.
Orvossá lettem, sok sok életemben erre fordítottam minden percet, mely megadatott hozzá. Felboncoltam az emberi testet, tudást nyertem, gyógyítottam, bár ez valójában mellékes dolog volt. Én azt akartam tudni, hogy a test, az agy, a szervek és a szövetek, tartogatnak-e valamit, ami az előbb vázolt szörnyűséges teóriámat megcáfolná. Szikét készítettem, borotvaéleset, és szervről szervre, szövetről szövetre, átvizsgáltam, földaraboltam az emberi testet, eleinte holtában, majd ahogy tudásom nőtt, altatásban, a test funkcionálása közben is, abban reménykedve, hogy mégiscsak többek vagyunk, mint biológiai szerveződések. Újabb és jobb minőségű műszereket készítettem, melyek segítségével többet láttam sokszor, mint saját szememmel. De nem találtam mást, mint sejteket, szöveteket és szerveket. A test megőrizte titkát. Nem adta ki nekem. Azonban a sejtek, a szövetek, a szervek összessége – ezt hosszas vizsgálódásom folyamán megértettem – mégis kevesebb, mint az ember, akit a mindennapokban látok, érzékelek, kit barátomban ismerhetek, kit társamban ölelhetek, kit gyermekemben szerethetek. A sejtek, a szövetek, a szervek összege kevesebb – igen határozottan állíthatom – kevesebb, mint az ember, aki szeretni képes, s aki önmagát és életét hősies és hétköznapi tettekben is feláldozni képes – gondoltam. Ezt biztosan tudom mára. Hitem visszatért, mert megértettem, hogy a részek összege kevesebb az egésznél. S ez nem csak az emberre, de mindarra igaz, amit magunk körül látunk, amiben élünk, az egész hatalmas és beláthatatlan univerzumra is. A részek összege – és sajnos a mi figyelmünk eddig terjed és nem tovább – kevesebb az egésznél. Az egész több tehát – gondoltam – mint a részek összege, s a részek összegének eredménye nem adja ki a világ, s így Isten titkát sem. Hogy ez hogyan lehetséges? Ez is titkaid közé tartozik.
Az újkorban pszichológus lettem, hogy az emberekhez, az emberek tudatához hozzáférkőzzek, hogy hátha, ha igazán mélyre ereszkedem, rátalálhatok a titokra, amit a látható világ nem ad ki nekem. Hátha az emberi tudatban, gondolatban, az emberi érzésekben ott lappang valami, amit felszínre tudok hozni, s ami kibeszéli végre azt, amihez más módon képtelen vagyok hozzáférni. Kutatásaim egy része – bevallom – bizony vakvágánynak bizonyult, ám itt is – mint mindenhol – rátaláltam valamire, ami figyelemreméltónak bizonyul. Megismertem az emberi tudatot, az agy felépítését, a neuronhálózat működését, az neuronok ingerületátadásának funkcionálását, a tudat mechanizmusait, fogalomalkotását, megismerő-, asszociációs-, és elvonatkoztató képességét, az emberi döntésmechanizmusok működését, az énkép formálódását, az élethez, pontosabban a létezéshez való viszonyulás tudati és érzelmi hatásait. A tudat működésének jótékony hatását, árnyoldalait és defektusait, a psziché betegségeit. Megismertem a tudat befogadóképességének meg nem határozható nagyságát, mely csodálattal tölt el mai is. S mikor már azt gondoltam, ismereteim a tudatról nem bővülhetnek tovább, új felfedezést tettem. Ennek datálása már az újkorra tehető. Akkoriban többféle néven emlegettek, de neveim – hisz mindig és mindig levetettem őket, s mert számukat sem tudom már – nem fontosak többé. E világ – ami a tudat előtt és mögött található – meg nem határozható, hiszen csak akkor alkothatunk róla képet, ha az illetőt, akin a vizsgálatot végezzük, olyan tudati állapotba hozzuk, mely nem sajátja mindennapi életének. Vagyis ha tudatát kikapcsoljuk, hogy megszólalhasson benne és általa mindaz ami tudata előtt és a mögött van (e kettő nem igazán választható el illetve különíthető el egymástól). E világ olyasvalamit nyitott meg számomra, ami új reményekre jogosított fel. Azt gondoltam, a határtalant tapinthatom kissé, ha e világba betekintést nyerek. Aki ki tudja nyitni ezt az ajtót, egy beláthatatlan, meghatározhatatlan és hatalmas „információhalmazhoz” jut hozzá. Olyan ez, tanítottam későbbiekben egyetemi tanárként, mint az internet: az ember rákapcsolódik, és olyan mennyiségű tudáshoz nyúlhat, ami lényegében befogadhatatlan. Ám a tudat mögötti világ más jellegű és egyben más minőségű tudnivalókat hordoz, mint a mi internetünk. A mi internetünk adatok halmaza, amihez korlátlanul hozzáférhet az ember, azonban e halmaz jelentés és rendezettség nélküli, melyben az ember – épp összehányt volta miatt – nem tud, illetve nagyon nehezen tud kiigazodni. Azonban a tudat mögötti tartalom egész más minőséget hordoz. Olyasmit, amit a hétköznapinak és tudatosnak vélt életünk nagyon ritkán produkál. Olyan világ tárul fel, ami többet mond mint az az információhalmaz, amit eszünkkel és műszereinkkel megragadhatunk az életről. Ami itt van, beszédesebb, mint a látható, tapintható és műszereinkkel megmérhető világ. Nagyon különös ez. S ráadásul mindez, az emberi agyban generálódik, egy biokémiai folyamatokkal megáldott – neuronok milliárdjai által működtetett – biológiai, sejtes, szövetes struktúrában. De honnan érzékelhet a biológiai agy olyasmit, ami a racionalitás talaját még csak nem is súrolja? Hogyan érzékelhet olyasvalamit, amit sem mérni, sem műszereinkkel vizsgálni, sem egzakt módon körülírni nem tudunk? Hogyan érzékelheti a természetfeletti világot egy biokémiai struktúra? Hogyan definiálható tehát – kérdeztem magamtól – a tudat mögötti világ? Honnan tud az ember, megváltozott tudatállapotban olyasmit, ami egyébként tudatos életében érzékelhetetlen? Mi az ébrenléti tudat, ha nem érzékeli, illetve kitaszítja magából e másik világot, annak érdekében, hogy önmaga tudatát tudatosítsa? Mi a tudat mögötti világ? Az egység és az örökkévalóság élményét honnan meríti? Hogyan tud Rólad, még ha meg nem is tudja fogalmazni az élményt, mely őt éri megváltozott tudatállapotban? Hogyan? S egyáltalán Te vagy ott, alig érzékelhetően? Nem tudom bizonyosan, de gyanítom, s remélem talán igen. Azonban emberem a mai és mindenkori megszületik, él, eszik, alszik, szaladgál, csatázik, gyűlöl, szeret, kicsinyeskedik, hiszékeny, hitetlenkedik, fél és féltékenykedik, küzd és tolong, mindig többre áhítozik, mindig mást akar, és semmiben nem tud megnyugodni, valójában fogódzót keres itt, a bizonytalanban. Ahogy él, s amit belőle látunk itt: az csak a felszín. Ő maga olyan, mint a tenger. Csupán felszínét, a hullámokat érzékelem belőle, ám mindaz mi ő maga, valójában a tengerfelszín alatt található. Lényéhez mindennapi életén keresztül nemigen lehet hozzáférkőzni. Maga sem tudja legtöbbször, valójában miből van, s amit maga önmagáról érzékel, kevés ahhoz, hogy következtetéseket vonjon le önmagáról és az őt körülvevő világról. Ha látnám őt, a benne lévő határtalan és beláthatatlan óceánt, gyanítom megérteném egyszersmind azt is, hogy e kimeríthetetlen közeg egyszerre minden ember személyes létének fundamentuma, de egyben mindannyiuk létének közös nevezője is. E teóriámat szintén nem tudom bizonyítani, szintén csak utalásokat találtam rá, mégis hiszem, hogy épp e teória léte szintén bizonyíthatja, hogy Te vagy.
A tapinthatatlant próbálom tapinthatatlanná tenni, de mindhiába. A tudományt hívtam segítségül, a matematikát, műszereimet, az emberi pszichét vizsgáltam, mégsem ismerhettelek meg Téged. Sokakban éltem, hitem volt, majd elfogyott, s azt hittem végül, véletlen csupán, hogy itt vagyok. Csalódottságom tapinthatóvá vált. Újabb hipotéziseket gyártottam. Azt mondtam: ha a Föld élete csak egy kicsit is másként alakult volna, se én, se mások, sem senki nem lenne itt. Kiábrándultságomban azt gondoltam: szerencsések vagyunk, hisz a fizikai törvényeknek engedelmeskedve a világegyetemnek volt elég ideje engem, és a körülöttem lévőket, egyszóval a világot előállítani. A tudat, az énkép, a megismerőképesség nem más tehát – gondoltam csüggedten -, mint az anyagnak, a fizikai törvényeknek és az idő egyvelegének jól sikerült produktuma, nem több annál és nem is áll egyébből. A világegyetem, s talán nem csak a mienk, hanem esetlegesen több, sok más univerzum is, képes nagyfokú strukturálódásra, bonyolult fizikai és biológiai szerveződésre, s ha még ideje is van arra, hogy architektúrája jól kifejlődjék, megalkot olyan egyedeket is, akik mi is vagyunk, akik képesek önmagukat és az őket létrehozó rendszert megismerni. Ez persze kiábrándító. Hisz, akkor véletlen, hogy itt vagyok, véletlen, hogy megjelentünk e bolygón, véletlen ez az egész, ami itt van, s ami én is vagyok. Ennyi lennék csupán? S amit hiszek, remélek, gondolok, érzékelek, az neuronhálózatom agysejtjeinek képzelgése csupán? Ez szörnyű, szörnyű lenne – gondoltam. Biológiai életem végeztével megsemmisülök? Nem csak én, hanem gyermekeim, szüleim, rokonaim, barátaim, mindazok, akiket szerettem? S aztán nem marad belőlem más, legfeljebb még élő társaim emlékezete? S ez a nemzedékről nemzedékre átörökített emlékezet alkotja az emberi tudást és az óriási információhalmazt, ami mára az emberiség felhalmozott? Ennyi tartogatna számomra az, hogy ember vagyok? Ez egyszerűen kétségbeejtő. Mert, akkor Te sem vagy, s az én reményem hamis.
Mi marad tehát? A hit? Igen, a hit. Nem marad már más, csak a hit. Tollat, ecsetet, vésőt, hangszert készítettem hát, hogy ezeknek segítségével alkossak olyasmit, ami érzéseimet, vágyaimat, reményeimet, kétségeimet, s hitemet leginkább kifejezheti. A hit vezérelt, mert tudtam, nem maradt más nekem. Kreációim múltja emberi életünkkel egyidős. Sok ezer éve próbálom kifejezni magam, s bizony voltak kifejezetten jól sikerült alkotásaim. Olyanok, amik úgy érzem akár többet is kifejezhetnek, mint amennyit képesek vagyunk bármi más úton felfedezni. Leginkább a zenére gondolok. De valamennyi eszköz, a művészetek valamennyi általam kipróbált ága segítségemre volt abban, hogy elmondhassak valamit az életről. Az életről, s az emberről. A hívő, a szeretni képes, a szeretetre éhes, a szenvedő, a csodálkozó, a reménykedő, a szerelmes, a melankolikus, a filozófus, a gondolkodó, a boldogságra vágyó, a féltő, a gondoskodó, a tudásra szomjazó emberről, az emberről, aki bár látszólag kicsi és keveset ígérő, mégis nagy dolgokra hivatott. S e nagy dolgok legnagyobbika, hogy él, s talán az is, hogy élete nem önmagától van, s ezért reménye sem elhanyagolandó tényező. Számtalan formában és módon, számtalan alkotásban tettem le hitemet emellett, verset írtam, költeményt, ódát, balladát, szonettet, ecsetemmel festményt készítettem, a színek meghatározhatatlan színű tárházából válogatva, s vászonra vittem, amit megfogalmazni nem tudtam. Faragtam követ, hogy emléket állítsak a nagyoknak, kikre emlékezni érdemes, faragtam követ, hogy kifejezhessem az emberi szépséget, az emberi jóságot, az anyaság csodáját. A zene pedig! A zene, a muzsika, meghatározhatatlan, mint az élet. Más világra kalauzol minket, olyan tájra, ami szebb és érthetőbb bármi másnál. A zene, olyan, mint a matematika. Olyan húrokat pendít meg értőiben, ami túlmutat e világ esetlegességén. A matematika és a zene egy nyelvet beszél. A zárt logikai okság és a határtalan, megfoghatatlan, meghatározhatatlan, megragadhatatlan zenei hangzás összetartoznak. Azt gondolhatnánk, ezek kizárják egymást. De nem. Épp úgy, mint a kvantumvilág bizonytalansága és a tapintható világ megbízhatóságának kontrasztja. Valami – egészében fel nem fogható – isteni muzsika alkotja a világot, hangjai, akkordjai, ritmusa, dallama, refrénjei megismerhetőek, de az egész kevésbé, mert az alkotja az örökkévalóságot. Gyaníthatóan – vetettem egyszer papírra – Te vagy a komponista, a karmester és Te vagy magad a muzsika is, a muzsika hangjai pedig a létrehívott létezők. S talán – bízom benne – nem is tévedtem nagyot e sorok megfogalmazásakor.
Bár közel jártam a megoldáshoz, a végső válaszhoz, a titokhoz, az igazsághoz, ez sem volt elég nekem. Nekem nem. Annyira akartam, hogy Te legyél, hogy olyan tettre szántam el magam, amit mások – joggal – a mohó kíváncsiság szégyenletes tettének aposztrofálnának. Nekem az kellett, hogy szemtől szemben lássalak, hogy megérintselek, sőt az, hogy szóra nyisd a szádat, hogy beszélhessek veled. Vándorlásaim, kutatásaim, tudományaim, mesterkedésim, okoskodásaim nem jártak sikerrel, ezért a legnagyobb vállalkozásra szántam el magam. A mennyekbe vezetett utam, hogy lássam, ha máshol nem, hát ott vagy-e? Biztos voltam benne, hogy igen. Hol is lehetnél máshol? A mennyekbe akartam jutni. Egyedül. Egyedül, hogy megtudjam ott vagy-e. Trónusodon ülsz majd, úgy fogadsz engem, aki úgy kerestelek. Elindultam hát. Föl az egekbe, Hozzád. Szokatlan volt, hogy – mintha ez természetes lenne – a mennyekbe vezető út létezik, s csodálkoztam azon is, milyen könnyű eljutni oda. A mennyek országa tehát létezik? Mégiscsak létezik? Az öröm és a remény érzései kavarogtam bennem, mégis feszült és nyugtalan voltam. Kivételes élményt jelentett, ami fogadott. A mennyek kapuja ugyanis sarkig kitárva vagyon. Pallossal a kezükben nem állnak ott az angyalok, ki és bemehet bárki, aki akar, észrevétlenül. Ez kissé elbizonytalanított engem, de vitt lábam, s kíváncsi vágyam, hogy megismerhetlek végre. Különös érzések kerítettek hatalmukba. Valamiféle magaslatot láttam magam előtt, afelé közeledtem. Köröttem minden ragyogott. Lábam már nem szilárd talajt érintett, határtalan és megfoghatatlan és meghatározhatatlan üde, légies tér vett körül, szinte szédültem belé. Muzsika hallatszott. Égi muzsika. Olyan volt, mintha mindenhonnan szólna, belőlem is, olyan gyönyörűséges, hogy könnyezve álltam meg néha, s nem is akartam már mást, mint ezt a zenét hallgatni, örökkön örökké. Fenn, a magaslaton, a magasban, fényárban úszó, vagyis inkább fényből készült hatalmas, aranyos, díszes nagy trónus emelkedett. Fényesség áradt belőle, olyan nagy fényesség, hogy majd elemésztett engem is. Még közelebb húzódtam. Még közelebb, hogy meglássalak végre, hogy lássam arcodat, hogy legalább egyszer halljam hangodat, hogy bizonyosságom legyen, hogy elmúljanak kétségeim, s hogy ott, előtted elveszhessek végre a a téged látás és a megnyugvás elemésztő tűzében. Még közelebb értem…. És ekkor, ott, a trónus előtt, egész valómmal remegni kezdtem. Rémülten és porig sújtottam estem térdre… Néztem a trónt és nem akartam hinni szememnek… A mennybéli trón üresen állt… A trónusban nem ült senki. Istenem, ez lehetetlen! – kiáltottam. Ez nem lehet igaz! Hol vagy mondd? Sehol sem talállak! Sehol se vagy! Itt sem és sehol sem. Könnyek futottak le arcomon. Elkeseredett, csüggedt és dühös voltam. Egyedül vagyok tehát, egyedül vagyunk, egyesegyedül. Hogyan lehetséges ez? – mondtam szavak nélkül. Hol vagy? – jajdult fel belőlem a szó. Keservesen sírtam. A földön feküdtem már. Nem akartam felkelni. Nem volt hová menjek. Nincs helyem így élők között, zúg a fejem, gondom, s fájdalmam kicifrázva – tódult fejembe egy verssor. Megalázottan és kiábrándultan feküdtem ott. Ájultságom sokáig tarthatott. Idejét sem tudom, meddig feküdhettem a trónus előtt a földön. Aztán, mintha valami rossz varázslatból ébredtem volna, úgy eszméltem. Minden elveszett, mindent kihalt belőlem, amit addig, gondoltam, éreztem, hittem, reméltem. Nem maradt semmim sem. Tudomásul kellett vennem a történteket, nem tehettem mást. Lassan összeszedtem magam, s felálltam. Odaléptem a trónhoz. Kezemet lassan végigsimítottam a trónus karfáján. A nagy trón – néztem fel rá. Isten széke – üresen… A trónusban nem ül senki… Mit jelenthez ez? Gondolkoztam. Aztán lassan megfordultam. Arrafelé néztem, amerről jöttem. De valami egész mást láttam, mint amire számítottam. Szemem elé olyan látvány tárult, amelyhez foghatót sohasem láttam. Lehetetlen vállalkozás leírni amit ott egyszerre, egy időben és egyetlen pillanatban tapasztaltam. Mert ott, akkor, egyszerre láttam az egész mindenséget. Egyszerre minden részecskét, atomot, molekulát és alakzatot, amiből a mindenség összeáll. Láttam az univerzum valamennyi napfelkeltéjét, egyszerre minden vízcseppet, kavicsot, a tenger valamennyi hullámát, valamennyi dimenziót, s a dimenziók világainak összes lehetséges formáját és létezőjét, egyszerre az összes csillagot és bolygót, egy időben a világ örökös változásának valamennyi parányi mozzanatát. Láttam a világmindenség valamennyi teremtményét, láttam egyszerre az összes embert és mind a létezőket. Fa voltam, folyó, szél, víz és egyszerre a hegyek és a kanyonok. Láttam a kvantumvilág játékos és véget nem érő táncát, amit e világ arra a muzsikára táncolt, amit akkor hallottam, mikor ideérkeztem. Láttam felhők futását az égen, láttam egy időben a világmindenség valamennyi záporának valamennyi cseppjét, valamennyi halált, s a könnyek tengerét. Láttam a föld valamennyi házacskáját, a házak valamennyi szegletét, s világmindenség valamennyi porszemét, melyek a napsütéssel szálltak valamennyien. Tudtam számát a homokszemeknek, mert mindegyikben egyszerre ott voltam, egyszerre, és egy időben a világmindenség valamennyi létezője én voltam, minden formában és alakzatban én voltam jelen. A csillagok mindegyikében ott éltem, a világűr és a tengerek sötétjében, a nap fényében, betöltöttem a teret, a határtalan égboltot, s éreztem valamennyi teremtmény sóhaját. A felfoghatatlan és meghatározhatatlan mindenséget láttam egyszerre, egy időben, egyetlen képben, mindent, mi valaha volt, van és lesz. Az örökkévalóságból készült időt láttam, a létezés időből és elmúlásból készült architektúráját. Leírhatatlan élmény volt. Fölfoghatatlan volt, mégis nagyon is valóságos ahhoz, hogy ne kételkedjek abban, hogy mindez velem, ott, egyszerre és egy időben megtörténhessen.
S ekkor, nem tudom honnan, mellém lépett valaki. Nem is lépett, inkább megjelent. Egyszerre csak ott volt. A nagy trónus aranyos, díszes, faragott karfájára telepedett le, fenekével a karfán ült, lábait kifelé lógázta. Az illető színes többágú csörgős sapkát viselt, színes, kockás, csíkos, fodros, magas galléros mégis a köldökéig érő kabátkát, piros harisnyát, no meg ékes, fényes, hosszú, keskeny, felkunkorodó magas orrú cipellőt. Megrázta csörgős sipkáját, a kis csengettyűk csak úgy csilingeltek rajta – sosem hallottam még olyat. Szélesen vigyorgott rám. És pukedlizett. Majd kézen állt. Nem bírt egy helyben megmaradni. Szörnyen bosszantó volt.
-Isten soha nem ült még trónjában – mondta nevetve. A teremtés hajnalán elkészítette, de ő maga nem ült még bele soha. Annál neki több dolga akad. Tudod miért fényességes királyi széke? Azért, hogy hirdesse, Isten sohasem foglalta el azt. Azért ilyen ragyogó díszes, aranyos és azért üres, mert bizony a trón elfoglalása botor és gaz tett, és mindenképpen elkerülendő.
-Ki vagy te? – kérdeztem tőle.
Felnevetett. És ismét pukedlizett. Csörgette sipkáját, a csengettyűk úgy zúgtak azon, akár a harangok.
-Én vagyok az Ő első teremtménye. Isten játszópajtása. Az ő udvari bolondja. Aki bár mindenhol vele van, mégis itt is helyettesíti, mert ügyebár – szélesen mosolygott – a trónusnál mégiscsak lennie kell valakinek, ha kíváncsiskodók érkeznek. Olyan alakok, már meg ne haragudj – mondta – mint te is.
-De hol van Ő? – faggattam tovább. – Mégis létezik hát? Hisz Te úgy beszélsz Róla, mint aki ismered. Láthatnám hát Őt magát?… És tudd meg te bolond – mondtam haragosan – én nem kíváncsiskodó vagyok. Én azért jöttem, hogy bizonyosságot szerezzek.
Most a trón támlájának tetejére huppant.
-Bizonyosságot? – kérdezte bolondozva. – Hát neked ennyi nem elég? – kérdezte kacagva.
-Eh – mondtam lemondóan. Néztem őt, néztem körös körül, aztán újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. – Miért üres a mennyország? Mondd, miért nincs itt senki? – A csüggedtség ismét úrrá lett rajtam. – És ki ez a bohóc? – kérdeztem szótlanul magamtól.
Most leugrott a szék támlájáról és cigánykereket hányt.
-Engem is feltartasz! Nem veszed észre? Nekem is dolgom lenne! De nem itt! – mondta most kissé komolyabban, de még mindig nagyon derűsen. – Csak az időnket vesztegetjük és nem megyünk semmire. De ha akarod, hát tudd meg: akik itt lehetnének, azokon segítenek, akik még nincsenek itt! Érted már?
-De miért nem láthatom Őt? Miért? Miért nincs itt? Miért nincs sehol?
-Hát, ezt most már aztán igazán kitalálhatnád magad is! Kicsiny a hited, kisebb a mustármagnál is, s ami az orrod előtt van, azt sem látod. Lejárt az időnk. Mennem kell. Megyek derűt és reményt oltani a rám bízottakba. És… és neked is ezt ajánlom… S ha akarod, s hogy jobb kedvre derítselek – kacsintott – lejegyezheted találkozásunk történetét. Na most már tényleg megyek. Még találkozunk! Ne maradj soká!
Azzal felugrott ismét a nagy trónus karfájára, onnan egyetlen lendülettel háttámlájának tetejére, majd lassan, hogy egyensúlyát el ne veszítse, felállt azon, előrenyújtotta mindkét karját, és fejest ugrott, lefelé, a semmibe, mintha szikla tetejéről tengerbe ugrana. Sapkája csörgőinek csilingelése messze hangzott. S, mert a szék oldalán álltam épp, láttam, amint a trónus hátoldalán, lejjebb alattunk, megváltozik a tér. S igen, csodálatos, a tengert láttam lent, s egy kisfiút, aki apja fejesugrását tapsolja nagy vígan.
-Na mit szólsz kis Bencém, tetszett az ugrás? – hallottam lentről.
-Tetszett apa, nagyon jó volt – mondta nevetve a kisfiú.
Döbbenten néztem a jelenetet. A bolond, Isten első és legkedvesebb teremtménye aki egyben szószólója és helytartója is, apaként játszadozott kisfiával a világban. S ekkor újra a trónusra néztem, az üres Istenszékre, s megértettem végre, Isten miért nincs itt. Miért nincs sehol. És miért tudjuk mindannyian mégis, hogy ő Van. Megértettem, hogy az isteni élet mibennünk és minden létezőben osztatott szét, a teremtés véget nem érő pillanatában, örökkön örökké. Isten minden látható és láthatatlan élet szubsztanciája, alkotója éltetője és ihletője. Minden, mi létrejött, mindenestől belőle van… Isten nem kézzelfogható… Isten széke üres, mert Isten máshol van. Egészen szétosztotta magát, hogy a létezés bekövetkezhessen. Sehol sem találtalak hát, mégis megtaláltalak. Sehol se vagy, de – ó – hát mégis megtaláltalak! Néztem a nagy díszes, aranyos, faragott trónt, fényességbe öltözve, s hallottam újra a muzsikát, melynél gyönyörűségesebbet nem hallottam azóta sem. Egyedül voltam. Egyes-egyedül. Vajon egyszer benépesül e térség? A trónon ülő elfoglalhatja valaha a trónt? Tudtam, ez most már rajtam is múlik. Éreztem, valamiféle feladatom van most már nekem is. Istent lehetetlen tapinthatóvá tenni. Nem hagyná magát, hisz a trón üressége veszélybe kerülne. Addig biztos nem, míg a mennyeknek országa be nem népesül egészen. Közöttünk is emberként volt itt, hogy emberként közölje velünk titkát, s hogy trónja üres lesz mindaddig, míg mindenki révbe nem ér.
Elhagytam e néptelen környéket. Elhagytam a fényességes trónt, az üres Istenszékét, melyről most már tudom: ez az igazi bizonyíték Isten létezésére. Megyek, hogy emlékeztessem a reám bízottakat e felismerőséről. Visszatérek a világba, mert itt semmi keresnivalóm. Segíteni akarok. Számítógépem elé ülök, hogy megírjam, amit megérthettem Rólad.

Hogy Te vagy… Hogy Te vagy…