(valóság, álom,
ugyan ki tudja, ki is tudhatná,, kinek merre vezet az útja?
tán sikerül valahogy kitalálnom… )
Hideg verítékben ébredt, nyirkos volt az ágynemű, kitapogatta szemüvegét: a keret elgörbült, az egyik lencse meg hiányzott…
Szánalmas-védtelen hunyorogva lépett ki a kunyhóból, nagyon fáradtnak, olyan nagyon összetörtnek érezte magát, mintha szemhunyást sem aludt volna az éjjel; ahogy kilépett, megtántorodott, szemét bántón karistolta a kinti fény.
– Én nagyon szerettem annak idején a vásárba – Anyó a kunyhója előtt ült, elmosolyodott, azután folytatta: Árultunk akkor (persze még jóval fiatalabb voltam), árultam annyifélét! Erdei gombát, frissen szedett erdei málnát, homokba piruló, szamócát – ízét érzem, már fogatlan számban, máig is – tudod??? Meg árultam vadméhek odújából elcsent sűrű, barna mézet is, megállt benne a kanál, nem volt ám veszélytelen vállalkozás! Kislány voltam még, így te nem ismerhettél akkor, sajnálom, kár; voltam csak amolyan kócos-szöszke, kékszemű, szurtos kisgyerek. A férfiak meg lovakat árultak, cserélgettek egymás közt, akkor még nagyon jó lovaink voltak, mind-mind csupa táltos… A vásárban kendőt kaptam, illegtem, billegtem, pördültem, fordultam, szép voltam, bámultam magam mézeskalács-tükörben.
Meg érkeztek hozzánk karavánok, társaink, rokonaink; vendégül tudtuk akkor még látni őket busásan, lovaikat megabrakoltattuk, ettek-ittak, hajnalig táncoltunk tűz parazsánál, meséltek távoli csodákról: kincsekről, pompáról, gazdagságról, csuda-kertekről, ahol télen is pompás virágok teremnek a hóban; meséltek mindenféle kikötőkről, ahol hosszúnyakú sárkányok rakodnak be hatalmas csónakokba elképzelhetetlen nehéz, súlyos csomagokat; meséltek még óriási falukról, ahol megszámlálhatatlan emberek égig terpeszkedő kunyhókba laknak; üvegkalitka repíti őket, különben napnyugtáig se érnének haza, habár, ezekbe az óriás falvakba sosincs napnyugta, soha nincs éjszaka, mert, ha lemegy a nap, akkor ezernyi vakító, aludni nem hagyó pislogó világít megannyi színben; erősebben, mint tiszta, felhőnélküli éjszakán a hold, meg annak összes csillagai, szóval ott messze nékik rengeteg olyan csuda-lámpásuk lehet, mint az, amit kisgyerekkorodban annyira megsirattál…
Ámulva hallgattuk meséiket hittük is, meg nem is; de valami már feltűnt nekem, hogy megöregedtem: mert tudod, kisfiam, hiába meséltek pompáról, gazdagságról, a megélt csuda kalandokról, de egyre szegényebben érkeztek: lovaikról hiányzott a patkó, azok sántítottak, asszonyaik szemén látszott: sokat sírhattak a vándorlás közben, szánalmas göncökbe bugyolált gyerekeik soványak voltak, mélyen ülő, bogár-szemükben sikított a nélkülözés. Sokat gondolkoztam ezen, amíg rájöttem, nekik, miért nem sikerült. Mert tudod, kisfiam a kalandok közepette soha, egyiküknek se jutott eszébe a Holdnak létrát támasztani!
A vándorok között páran itt maradtak, találtak asszonyt, férjet, mások meg tőlünk választottak társat az utazásra. És egyre többen hagyták itt a falut, a karavánok meg egyre ritkábban jöttek, aztán végleg elmaradtak.
Tudod, kisfiam, én még nagyanyámtól tanulgattam a varázslást, nem voltam túl szorgalmas tanuló, szidott is ezér’– most látom a kárát – őt megégették, én sikítottam, anyám akkor eltakarta a szemem, de azt még láttam az előugró kisfiút, aki gyorsan felszította a tüzet, hogy legyen mielébb vége, nagy füst lett akkor, segített nagyanyámnak megfulladnia, hogy gyorsan mehessen el; lehet te voltál az a gyerek és nem értettem, mikor nagyanyám korábban az öregedéssel egyre csak gyorsuló időről mesélt, meg arról, ő milyen szép volt annak idején. Én meg kinevettem akkor, mondtam: „ezt nem hiszem el, mert rusnya vagy, meg fogatlan, és nagyon öreg!
Pont olyan lehetett, mint én most, csak nekem nem jutott már szeleburdi szöszke-kékszemű! Mert nincs, akit taníthatnék, aki segíthetne rajtatok, ha elmegyek, meg nincs, akit taníthatnék, nincs, kinek mesélhetnék a gyorsuló időről, nincs, aki szájtátva hallgatna, aztán nyelvet öltve kinevetne; mondaná: Öreg vagy, fogatlan, meg csúnya, randa vén boszorkány, de azért szeretlek!”
Szóval „NA” ! Kell nekem az a kislány, hozd el kérlek bármi áron, akár ha létrát is kell a Holdhoz támasztanod! Van hatalmad hozzá, te megteheted!