Hegedű-lét

A dallam néha szívig hatol,
máskor meg a fellegekbe túr,
ahogy simogat lágyan a moll,
s visszhangot kelt harsányan a dúr.

Még tisztán szól mind, de már aznap
valamennyi húr leereszthet;
és olykor-olykor elpattannak,
megsebezve a béna testet.

Van, hogy lazán lógnak a szálak:
a vonó újra bent a tokban;
de a húrok feszülten állnak,
és zengenének nagy titokban.

S ha ott benn eltörik a lélek,
a fájdalomtól nyüszít nagyot,
mint kit igaztalan ítélet
sújt, mint kit az Isten elhagyott.

S felhúrozzák újra meg újra,
nem lehet oly könnyen letörni,
mert rátalál mindig az útra,
hol a zenét magára ölti…