Szét, a szétfolyt lét langy vizén gurul alvadt élet,
mi fél halott emlékeim árnyékán lazsál, s vár,
hogy rohanna szívem még hozzád, túl a zárdán
amikor a fény csak halkan surran át elédbe…
lehull a szellő-szítta ruha szárítódról, s a sárba
tapossa fölkelt Hold, mert nem látta hogy léted
a féltett enyészet előtt akar mártírt dőlni a sírba,
mely, bár sötét, de kél, s érte halk fényt fakaszt,
addig nyílnak fény nélküli angyalok szárnyai,
míg a tollak mögött száraz dalt észlel az álmok
lábain bágyadó lágy tánc , mi körbe jár, kivár:
hogy jössz ott, magad, s ölelsz mint édes álmodat.
1 hozzászólás
Régen olvastam tőled verset. Remek alkotásnak tartom. Gratulálok!
Selanne