Leszek

Pelyhek hulltak, olyan puha, csillogó pelyhek.
Tán kilyukadt az égi dunyha, s megszöktek a földre le.
Mulatni jöttek, úgy gondolom, szél lovagok viszik táncba,
kint maradnak, kint a fagyba, nem vágynak a meleg házba.
Ablakon át nézem őket, néha- néha bekopognak,
hívnak mennyek ki a bálba, hisz a város új ruhája, mint királynak
a palástja, olyan ékes, puha, bársony, csillog-villog héthatáron.
Kimegyek én, ki bizony, s kin, a téli alkonyon, felöltöm pehely ruhámat,
nem is egyet, mindjárt hármat. Egyet csak a tél kedvéért,
másikat a kacajodért, harmadikat, hogy alatta, elmúljon
a szív haragja. Pajkos gyermek leszek újra, egy hógolyóba belegyúrva,
bánom én, ha meg is fagyok, vagy , kezeid közt elolvadok,
mert hópehellyé változom, megpihenek ajkadon,
tüzes csókot nyomok rája, majd eltűnök, mint nedves pára.
Beöltözöm hófehérbe, könny leszek az ég szemében,
fájón, fagyos, mint egy jégcsap, kit nem olvaszt a tüzes vén Nap.

Leszek hópehely
egy szikrázó kristálykönny
az ég szemében