Álom

– Hepatocellularis carcinoma, hármas stádium, jegyzetelnek maguk ott hátul?

A fiatal, velünk egykorú lány felett elhangzott halálos ítélettől megállt a toll a kezemben. Csinos arc, szolid smink, csak a kórházi hálóing nem stimmelt. Meg a vasrácsos ágy. Meg az éjjeliszekrényen felsorakoztatott pirulák garmadája.
Volt ott egy kép is, egy mosolygó fiú karolta át, talán nyaralás közben, valahol a hegyekben.
Most végülis már mindegy.
Ahogy az is, hogy jártak-e a sivatagban, befejezte-e a főiskolát, megkérték-e már a kezét? Nincs gyűrű az ujján, így ez vélhetőleg még nem történt meg, bár az sem kizárt, hogy valaki keserű könnyeket hullajtott a szép, meleg szemekre gondolva. Lényegtelen részlet csupán. Most csak az számít, hogy inoperábilis, még pár hét, és hogy légy erős, édes kislányom.
A kórtermet elhagyva egy idős hölgy szólít meg, doktornőkérem, merre van a 25-ös? Eligazítom, magamban mosolyogva, mire nem képes a ropogós fehér köpeny, és ha tudná, hogy én is épp olyan elveszett vagyok itt a betegségek, beesett arcok, fülledt betegszobák tengerében, mint ő…

Ez a kis epizód jutott ma eszembe, agyam egy rejtett zugában tanyázhatott és bizonyára csak az alkalmas pillanatot leste, hogy lecsapjon két pelenkázás között a hormonviharoktól amúgyis megviselt lelkivilágomra. Megpuszilom a szőke fürtös kobakot, rámosolygok az ártatlan pofira, amitől úgy kivirul a kis babaarca, mint a hóvirágok februárban.
Mintha nem is ugyanaz a világ lenne, itt, az otthoni fészek melegében, és a fertőtlenítőszagú fehér – állítólagos – valóságban. Ahonnan kizártam magam, hogy elsétálhassak egyre könnyebbedő szívvel, gömbölyödő másállapotommal egyetemben. Választanom kellett, és én ezt választottam, a halál helyett az életet, folyamatos megmérettetés helyett a nyugodt hétköznapok néha már unalmasba forduló egymásutánjait. Könnyek helyett… még több könnyet. Mert azzal nem számoltam, hogy – mintha egy szektából próbálnánk kilépni – múltam üldözni fog és rámveti magát, pont amikor a legvédtelenebb vagyok, amikor nem tudom álságos kimagyarázással és pozitív gondolkodással elhessenteni magamtól, álmaimban köszön rám gúnyosan és ijesztően, igen, rémséges alakot ölt ez a múlt előttem, mert azzal riogat, amitől minden ember okkal retteg: soha nem lehetsz az, akivé válnod kéne.