Hol egy sut?

Sutba dob, sutba tesz, sutba vág, sutban a helye. De mi is az a sut, létező dolog-e, vagy csak amolyan szólás-mondás? A Magyar Értelmező Kéziszótár (1992) szerint sutnak nevezték a kemence és a fal közötti szűk kis helyet, a kemencezugot. De használták még a szót kemencepadka, kandallósarok, kuckó, zug, zugoly, szöglet, sarok és rejtekhely szavak rokon értelmű kifejezéseként is.

A sut szó a régi bajor-osztrák schutt – sánc, bányaakna – szóból származik. A szólás lényege, hogy amit a sutba dobnak, az eltűnik szem elől, és nem egykönnyen kerül elő, vagy végleg el lehet felejteni. Ebben az értelemben használja a kifejezést Füst Milán A fegyenc fia című művében: Sutba vetem érted, mit te tettél a fejemre, bronzból vert / szégyen koronám… A nyelvészek szerint a suttogni szó és a suttyomban – lopva, titokban jelentéstartalmú – szavunk is a sut szóból eredeztethető. Más szófordulat szerint a titkos ficakba, azaz a sutba csak néha kukkant be az ember, az oda eltett dolog kiesik a mindennapi látókörünkből, rejtve marad.

Szigethy Gábor Múltkóstoló című munkájában így ír a helyről: tízéves koromban, alkonyatkor a tálalószekrény és a kályha közötti sutban kuporogtam, ott olvastam.
Jókai Mór elbeszélésében háziállat pihenőhelye a sut: s aztán hazagondolni az otthoni nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül; jókedvűen falatoznak; a gazda részét a kedvenc házi kutya kapja meg ma, aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, alunni mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa, az anya összetéteti kis kezét, s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a kutya is lefekszik a sutba.
Az Újszövetség, a Lukács evangéliumának tizenegyedik versében így említi a helyet: Aki lámpást gyújt, nem teszi a sutba, sem a véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. Schéner Mihály, a nyolcvanhoz közeljáró festőművész a vele készült portréfilmben fontos dolgokról szólva, egészen más nézőpontból beszél a helyről, mint az ihletettség kápolnájáról:… az alkotáshoz nincs szükség reprezentatív műtermekre, elég egy sut is, konyhasarok, ha az elég meghitt, megszokott, belakott, s amely a csend, a fohász, az ihlet bensőséges katedrálisa.

Lám, milyen sokféle tartalommal bír, milyen sokszínű a kifejezés. Mégis, mindegyiket valami megfoghatatlan ódonillat, valami titok, valami sejtelmesség lengi körül. Nem tévedek talán, ha azt gondolom, sokan vagyunk, akik mit nem adnánk egy sutért, ahová bevághatnánk önmérgező, elvetélt, rossz gondolatainkat, hitvány indulatainkat, silány ítéleteinket, szánalmas gyűlölködéseinket. Szívesen lelnénk egy olyan kuckóra, ahová – ha csak rövid időre is – el tudnánk bújni a világ elől, ahol zavartalanul töprenghetnénk a mindenség sorsa felől, s benne persze magunkról: merre is tartunk, hová megyünk, jó úton járunk-e? Ahol aztán ott is hagyhatnánk azt a batyut, amiben rengeteg önsanyargató, önsebző, önpusztító képzet, eszme szaporodott föl az évek, évtizedek során.

Hívságos várakat, kőfalakat emelünk magunk köré, pedig bizonyosan elég lenne egy kis sut, amely barátságos, amely a lelkiség, a szívbeliség csendes temploma. Hol van hát az a kedves, puha zug, ahol kifacsart, fáradt testünket pihentethetjük, ahol kívül maradnak az árnyak, a kényszerképzetek, s ahol bárányos tündérmesék segítenek újraszámlálni napjainkat, ahol teremtő gondolatok születnek, s lendítenek létezésünk igazi célja felé.
Egy kicsi hely, ahol csendben, suttogva elmondhatom neked, hogy jó hogy voltál, hogy vagy, hogy leszel, mindenkor és minden időben.