Az alku

Éreztem, ahogy a mellkasom egyre nehezebb, a fények halványulnak. Már beletörődtem, elfogadtam. Eljött az időm. Jó életem volt, részben köszönhetően az alkunak, melyre még fiatalkoromban beszélt rá az a jól öltözött, elegáns, választékos modorú üzletember. Aki egyenest a pokolból jött, a névjegye szerint másodosztályú üzletkötő.

Említenem sem kell, arrafelé egy csak egyetlen árucikkel kereskednek.

Most újra itt van. Az ágyam mellé húzta az egy szem széket, arra telepedett le kényelmesen.

– Üdvözlöm. Örömömre szolgál, hogy ily sokáig élvezhette megállapodásunk előnyeit.

Szó, ami szó, udvarias. Nem mintha számítana nekik pár évtized kicsiny cseppje, az örökkévalóság végtelen folyamában. Örökkévalóság. Most mintha rosszabbul hangzana, mint húszévesen.

– Látom, nem vesztegeti az idejét – kicsit nehezemre esik a beszéd, de nem fogom megadni neki az örömöt, hogy vesztesnek lát.
– Tudja hogy megy ez…előírások, negyedéves jelentések, miegymás. Nekem is van főnökön. Most különösen fontos a jó papírmunka, előléptetés előtt állok. – tárta szét a karját megnyerő mosollyal
– Gratulálok! Főbesorolású lélekvigéc lesz?
– Első osztályú üzletkötő és tanácsos. – javított ki sóhajtva, gondolom sokan eltévesztik a pokolbéli hivatali terminológiát – Kívánja, hogy az utolsó perceket kicsit könnyebbé tegyem? Bónuszképp a kedves ügyfél számára…
– Nem… – enyhe köhögés rázta meg rohamosan gyengülő testem – még nem. Előtte valamit még meg kell beszélnünk.

Kicsit pihentem. Ezalatt az ördög jól leplezett türelmetlenséggel figyelt, majd rákezdett.

– Ugye tudja, hogy a szerződés alól semmiféle kibúvó nincs? Bízom benne, Ön van olyan intelligens, hogy nem kívánja végső perceit ilyesmire pazarolni? Inkább…
– Nem, dehogy – vágtam közbe – ne haragudjon, nincs sok erőm, sietnem kell, hogy elmagyarázzam – kérem vegye elő a Pokolszabályzat harmadik kötetét és nyissa fel a négyszázkilencedik oldalon.
– Áá…már emlékszem…az egyezségünk része volt, hogy ezt meg szeretné ismerni – villant a tekintetében a felismerés – s azt mondtam, miért is ne, legalább látja majd, hová kerül…talán előmenetelt szeretne.

Egy mozdulattal a levegőből elővarázsolta a terjedelmes íveket.

– Tessék, itt is van – gyorsan pörgetett a jelzett hely felé – kevés a karrierista lélek, de én tudom az ilyesmit becsülni! Párezer év gyötrődés, oppardon, alapszintű lélekszolgálat és máris gyakornokhelyettes lehet magából, ha igyekvő.

Aztán összeráncolta a homlokát.

– Nem egészen értem – böngészte a passzusokat – itt arról van szó, hogy mik azok a tényezők, amik kizárják, hogy a lélek a purgatóriumba kerüljön. Isteni áldás, testen kívüli létezés, stigmatizálódás, satöbbi, satöbbi…mit akar ezzel – nézett rám kérdően
– Kérem, hajtsa fel a takarót a térdemig – mutattam az ujjammal az ágy vége felé.

Megtette és rámeredt a lábamra. Arcán zavar tükröződött, de az önfegyelme nem hagyta cserben.

– Igen, látom. De a szerződés szerint a lelke már a miénk, nem rendelkezhet felette – szögezte le – ezt a Pokolszabályzat egyetlen passzusa sem bírálja felül.
– Nem vitatom – feleltem – ugyanakkor a kizáró tényezőt sem teszi semmissé a szerződésünk, mivel a Pokolszabályzat magasabb szintű törvény.

Kis időre gondolataiba merült. Addig lehunytam a szemem, mert szükségem volt az erőmre.

– Ezeregyszáztizenkilenc éve vagyok üzletkötő. Negyedosztályúként kezdtem, bár azt megelőzően a mesterem mellett voltam segéd háromszáznegyven évig. De ilyen esettel még nem találkoztam – ismerte el végül
– Ha jól látom – vezettem tovább a gondolatot – patthelyzet alakult ki. A lelkem az Önöké, más nem viheti el. De Önök sem kaphatják meg, amíg ez az ellentmondás fel nem oldódik. Mikor volt utoljára a Pokolszabályzat módosítva? – kérdeztem
– Még sosem… – ráncolta szinte nőiesen tökéletes ívű szemöldökét gondterhelten.
– Akkor el nem vihetik, másnak nem adhatják…egy darabig még itt maradok a földön – vontam le a végkövetkeztetést – ez pedig nem fog Önre jó fényt vetni. Talán az előléptetése is veszélybe kerül
– No az nem, emiatt ne aggódjon! Egy-egy lélek még elmismásolható saját hatáskörben. Tudja van némi mardzsunk…

Arcára visszatért az elégedett kifejezés.

– Ön viszont, kedves uram, nem jár annyira jó, mint gondolja. Felgyógyulni nem fog. Egy örökkévalóság haldokolva, mint mondjak, nem irigylem. Itt maradva előrelépési lehetősége sincs. Pedig ki tudja, odalenn talán idővel pont az én tanítványom lehetett volna. Így viszont önmagát juttatta csapdába. Pár év és azt kívánja, inkább velem jöhetett volna!

Felállni készülődött. Felemeltem a kezem, hogy visszatartsam.

– Még egy pillanatot ha rám szánna – kértem
– Sajnálom, semmit nem tehetek Önért…
– Hány folyamatban lévő szerződésük van most éppen? – firtattam
– Nekem harmincegyezer-négyszázhetvenkettő, a többiekével együttvéve nagyjából hetvenkilencmillió – böngészett egy számomra láthatatlan ívet a levegőben – de ez most miért számít?
– Beszélni tudok az ágyamban fekve is, erre gondolt már?
– Igen, tud, na és?
– Tovább tudom adni a tudást, amivel a saját lelkem itt tartom.

Az arcából kifutott a vér, vagy az, ami az ő ereikben vér gyanánt kering. Érdekes látvány az ördögöt elsápadni látni.

– Mondja csak, mennyi az a mardzs? Gondolom kevesebb, mint milliók. – ütöttem tovább a vasat.
– Mit akar? – kérdezte kis szünet után – elvinni nem tudom, a mennybe nem juthat. Akkor?

Ez volt az a pillanat, amire az elmúlt hatvannégy évben készültem.

– Törölje a szerződést… – kezdtem
– Nem lehet, a test és a lélek… – vágott közbe
– …hagyjon meghalni – intettem le – és a lelkem helyezze egy akkor lélekkel töltődő emberi embrióba, lehetőleg fiúéba – fejeztem be kimerülten.

Töprengett. De tudta, amit én is. Látta a szememben.

– Negyedik kötet, hétszázkettedik oldal, igaz? – fintorgott – bevallom, jobban ismeri a szabályzatot, mint én a harmadosztályú vizsgámon. Ezen a passzuson el is buktam, ha nem kapok mentőkérdést, még mindig egy ócska keresztúti ördög lennék, alacsony minősítéssel.
– Ideje kezdenie, hiszen szorítja a többi eset és papírmunka – emlékeztettem
– A lélekáthelyezés törli a szerződést, hiszen az új tudatra nem vonatkozik az előző kötelme, de nem lesz örök életű és a mostani élete előnyei, amit az alku lévén kapott, nem fognak öröklődni – szögezte le sietve
– Tudom.
– Valamint semmire sem fog emlékezni, ami ebben az életében történt, hiszen a tudata a testtel együtt meghal – folytatta.
– Ezt is tudom. Ez a maga biztosítéka, üzletkötő úr – nyugtattam meg. Úgy látszik, a pokolban nem tudnak a lélekvándorlás különös mellékhatásairól, de az biztos, hogy nem én fogom őket felvilágosítani.

Közelebb lépett. Kezét kitárta, furcsa mozdulatokat végzett.

– Néhány pillanat az egész – szólt – de egyben biztos lehet! Az új életében sem én, sem más nem fog magával alkut kötni a Pokolból! Lőttek minden lehetséges földöntúli előnynek! – azzal kántálásba kezdett.

Rendben, gondoltam utoljára, nekem ez így teljesen megfelel.