Horror

– Vajon elment már? – kérdezte Dina. Izzadságtól gyöngyös rémült porcikánkkal nyomorogtunk a semmire sem használt kamrában, tehetetlenül várva, amíg éjjeli kéretlen látogatónk elmegy.
A legváratlanabb pillanatban ért minket a betörő – pont egy horrorfilmet szemléltünk –, annyira megijedtünk, hogy eszünkbe se jutott segítségért kiáltani, vagy a kezünkbe akadó tárgyakkal letámadni a betolakodót.
– Hárman vagyunk, elintézhetjük. – Eleinte valóban hittem is ebben, elég erőt véltem magamban, de aztán Emi csakhamar a földre térített.
– Megvesztél? Én ki nem megyek oda… Meg aztán nem is biztos, hogy egyedül van. Inkább bújjunk el hátha nem vesz észre – javasolta, aztán pár pillanaton belül fejével biccentett az üres helyiség felé. Drámai momentum volt, ahogy észrevette egyetlennek vélt tökéletes mentsvárunkat; roppantul filmbe illő jelenetet nyújtott, mind a mozdulat, mind a szemeiben tükröződő gondolataival egyaránt.
Óráknak tűnő, nyomorult csigatempóban cammogó percek teltek el feszültségben, fuldokoltunk a hőségtől, a sokktól, kis híján a sírás küszöbén sündörögve, de még levegőt se mertünk venni, nehogy az idegen megneszeljen bármit is. Forró nedvet éreztem a lábfejemre folyni, kis híján felröhögtem, mert nem bírtam elhinni, hogy valamelyikük tényleg bevizelt, de nem tettem szóvá, azért is, mert úgyis rám fogták volna.
Mindig azt csinálták.
Nem kissé frusztrálva a gyengeségtől, és mert sértett is, hogy csak úgy rám piszkítottak, hirtelen gondolva milliméterenként kijjebb nyitottam az ajtócskát, mire Emi halálra váltan sikkantott fel, persze hangját egy bizonyos decibel alatt tartva.
– Mit csinálsz, megőrültél? – ragadta meg a vállam ragacsos tenyerével. Irritált a jelenlétük, a közelségük, a légszomjam is kezdett egyre inkább súlyosbodni, s örültem, hogy nem kaptam el a szokásos pánikrohamot. Ilyenkor egyedül vágytam lenni, csak kivárni, amíg lenyugszom, erre itt voltam két idiótával bezárva, akik – és erre most jöttem rá – bár a hozzám legközelebb álló személyek voltak, a legjobb barátnőim, ha úgy tetszik, s noha mindenben előbbre vettem őket, mindig toleráns voltam feléjük, ők egyszerűen csak kihasználtak engem, semmibe nem vettek, folyton gúnyt űztek belőlem. Kioktattak, becsméreltek, lenéztek.
Világossá vált minden, de magamon nevettem: már csak abból is tudnom kellett volna mindezt, hogy hónapok óta ketten csináltak mindent, engem folyton kizárva, a leghülyébb, legnevetségesebb kifogást találva még egy retkes mozira is.
“Túlságosan más az ízlésünk, Cassie” – röhej.
Velem nem ment semmi, ketten bezzeg jól szuperáltak a dolgok. Úgy látszik, már nem volt érdekük tenni a szépet, inkább szerették volna tudatni, hol a helyem: ők a menők, a kívánatos, közkedvelt társasági lelkek, akik elsősorban az élményekért élnek, én pedig csak kolonc voltam, a figyelem megrontója, a pasik elhajtója. Nem engedtem vadászni őket, s azt is hátráltattam, hogy őket levadászhassák.
Micsoda pech!
Ostoba voltam, egy szerencsétlen, magányos balfék, aki annyira vágyott a szeretetre, hogy önként s dalolva hagytam elnyomni magam ezért a hamis illúzióért, áltörődésért, álintimitásért, mi több, zokszó nélkül asszisztáltam céljaik eléréséhez, már csak azzal is, hogy engedtem őket az én lakásomban lakni ingyen. Nem mintha a fogamhoz vertem volna a garast, sose érdekelt a pénz, bár talán azért, mert a vagyonom révén volt belőle éppen elég, s inkább eszközként tekintettem rá, de a belsőmet, a moralitásomat, az erkölcsömet sértette most minden, s nem kívántam több időt eltölteni velük ilyen közelségben pláne.
– Elintézem – ráztam le az engem szorító kart egyre éledő dühvel, szemem villámként fénylett a sötétben, vad kékesfehérségétől tán jobban félt a kettő, mint magától a támadótól.
Hogyisne tartanának attól, hogy elveszíthetik a gyémántos erszényüket? – futott át az agyamon gyilkos indulattal, de inkább magam mögött hagytam a lányokat. Nem volt kenyerem az erőszak – a horrort is csak miattuk vállaltam be, hogy ne legyek megint kihagyva, no meg hajtott a szüntelen kíváncsiság –, s a bennem tobzódó érzelemhullámok mellett is tudtam, nem lennék képes ártani a betörőknek sem.
Előre sejtettem bukásomat, hogy rossz irányba tértem, de már késő volt, nem fordulhattam vissza több okból sem.
Hangtalan kígyóként sziszegtem a lágyan megvilágított nappali és konyha felé, még a deszka se csikorgott alattam, pedig igen nagyot fékeztem az említett helyhez érve, mikor pillantásom megakadt a fekete ruhás, nyurga alakon. Bizonyára vásárban érezhette magát, olyan lankadatlan jókedvvel válogatott a cuccaink között – éppen az egyik brémai edényemet nézegette, melyet aztán unalmasnak és értéktelennek találva arrogáns mozdulattal koppantott eredeti helyétől két centire.
A falhoz lapulva próbáltam összeszedni magam, pesszimista létemre burjánzó optimizmussal, hogy még nyerhetek ebben, még van esélyem. Idegesen rángattam a tekintetem ide-oda a telefon és a konyhapult között, közben arra is figyelve, valóban egy férfiról van szó, vagy esetleg társa is akad.
Nem tudom, én feledkeztem meg magamról, s hipnotizálva kiléptem a rejtekem mögül, vagy zajt csaptam, s azért fordult meg sebtében, mégis valami éteri nyugalommal, hogy egyenesen rám meredjen éjsötét két szemével, melyben valósággal a halál szunnyadt. Arca nyújtott volt, vonásai valahogy olyan ázsiaiakra emlékeztetőek, olyan Keanu Reeves-es, de sokkal másabb annál, nem olyan meleg, hanem minden zsigerében gyilkos. Önmagát cseppet sem zavartatva, magabiztosan kezdett lépkedni felém, tudtam, ha nincs nála fegyver, vagy ha van is, mégis a konyharész felé tart, láttam is rajta, olyan késdobálónak hatott.
Tisztában voltam vele, nincs idő, túl lassú is vagyok, hogy előtte érjek a veszélyes fegyverekhez – pláne telefonálni nem tudok, s visszamenni se mehettem – mégis előreléptem kicsit, majd amikor ő begyorsulva már a markába is vett pár vágóeszközt, eszelősen futni kezdtem valamerre, az ellenkező irányba, a zárt ajtó felé.
Fogalmam sincs, mennyit léptem, vagy mennyi idő alatt történt minden, emlékszem, még a vállam fölött hátranéztem, bár jobb lett volna nem látnom, ahogy hidegvérrel utánam hajította a vastag pengéjű konyhakést. Szúró fájdalmat hasított a gerincembe, majd amilyen hirtelen jött, el is múlt, semmit sem érezve csuklottam a padlóra. Először képtelen voltam felfogni, hogy egy fontos ponton talált el, bizonyára nem is véletlenül, s hogy valószínűleg megbénultam. De nem is akartam volna így létezni, nem is akartam már túlélni, mégis erőlködtem, lassan kúsztam előre, lehetetlenül vonszolva tonnányi súlyúra vált haldokló testemet.
A férfiról meg is feledkeztem, egészen, amíg mellém piros nedű csöppent: bizonyára a hátamból húzta ki a kést, s most kisfiúkra jellemző izgatottsággal, vérre éhesen magasodott fölöttem, zord földesúri dominanciával lépve a jobb kézfejemre. Könyörtelenül morzsolta ujjaimat a bakancsával, talán a sikolyomat akarta, talán jobban élvezte, kielégítette volna, vagy hogy a szemeimben megpislanthatja a félelmet. Nem tudom, talán a sokktól maradtam mégis hihetetlenül csendes, mintha filmben játszva találtam volna magam, talán nem is akartam elfogadni a valóságot, hogy bizony itt a vég.
Fájdalmasan gondoltam arra, vajon hányszor fog lesújtani, mennyi sebet ejt, s hogyan, mire kipárolog a véremmel együtt a lelkem, és legfőképp: vajon mennyire lesz elviselhetetlen a kín? Sötét bakancsára ragadt a tekintetem, minden részlete az elmémbe égett imént látott arcvonásaival és szinte tapintható gyilkolási vágyával egyetemben. Talán nem is rabolni jött, hanem ránk várt, hogy egyikünket elkaphassa, talán Dina egyik bárban felszerelt egyéjszakás kalandja volt, vagy a srác, akitől a filmet kölcsönözte.
Már láttam is a szalagcímet: Trendi sorozatgyilkos szedi áldozatait horrorfilmeket kölcsönadva, majd drámaian lepi meg a kiszemeltet a lakásában.
Mulatságos, nemde?
A lábak mozdultak, a cipő sarka nyikorgott, arcomon éreztem az erőgyűjtés, a lendület szelét; ez volt az utolsó gyengédség, ami simított.
Bármennyire is akarta, nem néztem fel, még csak nem is nyöszörögtem egyszer sem.