Barátom – az idő

Nem tudom, hány jó barátom is van,
egyelőre barátom az idő.
Úgy tűnik e napi rohanásban,
kegyes hozzám, lassan öregedő.

Nevek gyakran nem jutnak eszembe,
reményeim száma már kevesebb,
s ha ismerős ballag velem szembe,
szemüvegem lehetne élesebb!

Hogyan is írta tanítóm, Madách?:
„Az ember célja a küzdés maga…”
Folyton bennem él az örök tanács,
vagyonomnak igazi kamata.

Hiszen sohasem telt meg a csűröm,
családom azért nem nélkülözött.
Úgy látszik, az átlagost jól tűröm.
Az írás jelentett új örömöt.

Éveim nem számolgatom közben,
lelkem mintha ifjú maradt volna.
Igaz, sok ránc látszik a tükörben,
de a társam ezért sose szólna!

Kacagásom bizony inkább néma,
halk humorom szószövetbe varrott.
Nem vagyok még mozdulatlan, léha,
ha palántám most vár gyámolítót.

Kerékpárom ismerőshöz vezet,
beszélgetünk vagy csak éppen köszön…
Hegedű nyújt napomnak értelmet,
új érzésre csábít hangközökön.

Még inkább kiteljesedik hálám,
érintéseddel időtlen idő
ölel engem, s múltam barátságán
túl – maradok jövőbe igyekvő!