A hajas baba

Nagyon szerettem a városban kószálni, bámészkodni. Utam gyakran a kedvenc játékboltomhoz vezetett. Imádtam a babákat. Ott láttam meg Őt, egy széken üldögélt mosolyogva, rózsaszín ruhában, a fején hetyke kis kalappal. Gyönyörű, hosszú haja leomlott a vállára. Tudtam, hogy engem figyel a kék szemeivel. Anyukámat gyakran elcsaltam ide, megmutattam neki. Titokban reméltem, hogy majd egyszer meglep vele. Bólogatott, szomorúan rám tekintett, majd elhúzott a kirakat elől.
Egyik nap, mikor szintén meg akartam nézni, már nem volt a kirakatban. A széken egy másik baba pöffeszkedett. Berohantam a boltba, körülnéztem, de sehol sem találtam. Összeszorult a szívem. Hol lehet? Rengeteg baba sorakozott a polcokon, kicsi, nagy, sovány, dundi, kopasz, cumis, de a számomra kedves, mosolygós arcú, fésülhető hajú, hetyke kis kalappal a fején, nem volt köztük. Megkérdeztem az eladót, hogy hol találom azt a babát, ami a kirakatban volt. Megsimogatta a fejem, hisz sokszor látott ácsorogni az üzlet előtt. Elmondta, hogy tegnap megvásárolták.
Elvitték?! De hiszen azt én szerettem volna! Sírva futottam hazáig.
Mindig vágytam arra, hogy hosszú hajam legyen, de mindig rövidre vágták. „Praktikusabb így” – volt a válasz. Sokszor fiúnak néztek, nagyon utáltam. Talán ezért is akartam azt a kis rózsaszín ruhás, hosszú hajút.
Szomorúan üldögéltem otthon. Hiába kérdezte anyám mi a bajom, nem válaszoltam. Haragudtam rá. Miért nem vette meg nekem? Az osztályban több lány is dicsekedett a gyönyörű hajas babájával. Nekem csak kopasz, vagy rövid hajúak voltak. Szerettem őket is, de azokat nem lehetett fésülgetni. Vajon ki kaphatta meg? Hamarosan megtudtam. Az egyik lány, születésnapi fényképeket mutogatott. Ott volt Ő. A lány kezében. Igaz, mintha nem mosolygott volna olyan vidáman.
Hosszú idő telt el, már dolgoztam, amikor véletlenül egy játék-bizományi kirakatában megpillantottam Őt. Ott ült kicsit megfakult rózsaszín ruhájában, mosolyogva, hetyke kis kalappal a fején. A szívem a torkomban dobogott. Álltam, és néztem, nem akartam hinni a szememnek. Hívogatóan pillantott felém. Lehet, hogy emlékszik rám? Beléptem az üzletbe, és kértem a kirakatban lévő babát. „Vannak itt bent szebbek, újabbak. Az egy elég régi modell. Nézzen csak körül!”- mondta a boltos. Szebb, modernebb! Kit érdekel! Az eladó látta, hogy hajthatatlan vagyok, kelletlenül bevette, majd dobozba tette. „Biztos örül a kislány ennek a szépségnek!”- jegyezte meg kicsit gúnyosan. Nem értette, miért ragaszkodom ehhez a kopottabbhoz, amikor sokkal újabbak is vannak a polcokon. De hát honnan is tudhatta volna, milyen emlékek fűznek engem ehhez a játékhoz? Igen, az a „kislány” nagyon is örül ennek az ajándéknak!
Nem válaszoltam, siettem haza megszerzett kincsemmel. Kibontottam, megsimogattam, magamhoz öleltem, majd gyengéden megfésültem kicsit már gubancos, hosszú haját. A hálószobámba vittem, az ágyam közepére ültettem.
Anyámat vártam ebédre. Próbáltam neki segíteni mindenben, amiben csak tudtam, hisz sosem volt könnyű az élete. Minden vasárnap nálam ebédelt. Felnőtt fejjel láttam be, hogy milyen nehéz is volt egyedül felnevelnie. Gyermekként sokszor éreztem azt, hogy nem szeret, mert nem kaptam meg azokat a dolgokat, amikre vágytam.
Belépett a lakásba, beszélgettünk, megebédeltünk. Büszke volt rám azért, hogy tudtam venni egy kis lakást, és még őt is segítem. Igaz, ezt nem mondta ki, de éreztette velem. Valahogy az érzéseit sohasem tudta kifejezni. Pedig jólesett volna. Így én is magamba zártam mindent. Fájdalmaimat, örömeimet, nem osztottam meg vele.
Elhatároztam, ha egyszer gyerekem lesz, akkor mindig megdicsérem, megsimogatom, megpuszilgatom. Ha lány lesz, akkor persze hosszú hajat növeszthet, ha akar…
Ebéd után édesanyám mindig le szokott pihenni. Beküldtem a hálóba, hogy ott feküdjön le. Néhány perc múlva megjelent a konyhaajtóban, kezében a babával. Nem szólt semmit. Szeméből könnyek potyogtak Szavak nélkül is értettük egymást. Én is zokogtam. Átöleltem, elszégyelltem magam, amiért azt gondoltam, hogy nem szeret engem. Aztán nagyon halkan ezt suttogta:
– Szerettem volna megvenni neked, de nem volt rá pénzem. Ne haragudj!
Még sokáig álltunk sírva, egymást ölelve az ajtóban.