Huszonhetesek klubja

A dohányfüst és a borpára együtt gomolygott a hangfalakból ordító zenével. A félhomályban összemosódtak az emberek körvonalai, pálinka ízű hangfoszlányaik megtépve keringtek a zene ütemére lüktető testek körül.
Levegőt!
Egy üres sörös dobozzal a kezemben léptem ki a teraszra. Hűvös volt az este, de éppen erre volt szükségem. Egy kiégett villanykörte alatt állva meggyújtottam egy cigarettát.
A nagy pillanat.
Ezt terveztem már hetek óta és éppen olyan volt mint amilyennek elképzeltem: Jelentéktelen.
27 év. Még csak nem is egy kerek szám. Mégis, Jimi Hendrix, Jim Morrison, Janis Joplin vagy Amy Winehouse miatt híres lett. Na jó, inkább hírhedt, de ez most nem fontos. A lényeg az, hogy valahol, valakiknek ez jelentett valamit. Bár, az is igaz, hogy többnyire az életük végét. És az is igaz, hogy ennek ellenére több százmillió 28 éves ember él a Földön még ebben a pillanatban is. De éppen ez az ellentmondás gondolkodtatott el igazán. Azt mondják a „27-esek” rövid életük alatt többet „éltek” mint bárki egy évszázad alatt. Valóban van fokmérője az életnek? Lehetséges volna, hogy valaki akárhány évesen azt mondja: „Már minden megvolt, azt hiszem ennyi elég is lesz”?
Nem hinném. Sokkal valószínűbb, hogy az illetők belefáradtak az életükbe. Érdekes, mert úgy két évvel ezelőttig ezt is marhaságnak gondoltam volna. Aztán kicsit hallgatózva a környezetemben(és be kell valljam kicsit magamba is nézve) már nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek. Persze „belefáradni” nem azt jelenti, hogy meg akarnánk halni. Korántsem. Talán csak egyszerűen annyit tesz: Felnőni. Felismerni, hogy az élet nem olyan egyszerű mint ahogyan azt gyerekként elképzeltük.
Aztán széles mosoly ült ki az arcomra.
Nem igazán tudok magamra felnőttként gondolni. És azt hiszem ez így is van rendjén.
Odabent hirtelen ováció támadt. Biztosan valami jó szám következik, gondoltam. Hamarosan kis is tudtam venni mi az: 30Y-Bogozd ki.
Nekem kicsit túl „depisek” néha, de ez most tényleg idevágott:
„…szóval ennyit a lázadásról… szóval ennyit arról, hogy dicső szóval…”
Hát, igen. Ennyit erről. Még korántsem mondanám, hogy elszállt a fiatalságom, de a lázadás, a „megváltoztatom a világot” hozzáállás már egy ideje a múlté. A világot nemigen lehet csak úgy megváltoztatni. A környezetünket, a közvetlen környezetünket, talán igen. Ez persze jóval bonyolultabbnak tűnik mint mondjuk az amikor egy bukott forradalmár „szabadság vagy halál”-t kiáltva rohan a torkolattüzeknek. Sokkal bonyolultabbnak…
Talán a 27-eseket ez rémítette meg, és elég önzőek és gyávák voltak ahhoz, hogy rövidre zárják a földi pályafutásukat. Akkor mégis miért emlékszünk rájuk? Aztán rájöttem, hogy nem is ez zavar. Sokkal inkább az, hogy elvileg nekem már csak alig egy évem van hátra, hogy emlékezetessé tegyem magam.
Halványan elmosolyodtam ahogyan ráébredtem, hogy ez nem fog összejönni. Nem vagyok különösebben tehetséges semmiben, ráadásul sohasem drogoztam, nem iszok ipari mennyiségű alkoholt, és még rágyújtani is csak igen ritkán szoktam. Jobban belegondolva mindez csupán egy elég szánalmas próbálkozás valami lázadásfélére, ami tulajdonképpen szöges ellentétben áll az alaptermészetemmel.
Megvontam a vállam miközben elnyomtam a cigit.
Úgy tűnik én már nem leszek klubtag…
Hirtelen kivágódott az ajtó és Peti lendült ki rajta. Ha nem állok ott, biztosan elvágódik, de így még időben belém tudott kapaszkodni és megúszta a dolgot. Azt hiszem még a két hónappal ezelőtti saját buliján sem volt ennyire berúgva.
Amikor ráeszmélt, hogy kibe botlott, úgy ordított bele a fülembe, mintha még mindig a benti hangfalakat kellene túlharsognia:
– He-héééj! Cimbora! K*rvára 27 éves lettél b*szd ki! – hatalmasat csapott a vállamra – Üdv a klubban!