Egy újabb nap múlt el
A csend még nem felel
Egyedül ülök a sötétben
Elhagyottan, szegényen
Valahogy túl kéne élnem
Hogy nem vagy itt velem
Lassan úgyis feladom
És láncaimat eldobom
Miért így büntet a világ?
Álmaim és a valóság
Külön utakon járnak
Egymásra sosem találnak
Elborít az éjszaka
És már alig találok haza
Magányom uralkodik rajtam
Pedig egészen másképp akartam
Utánam nyúl egy kar
Bánatomban megzavar
Hangja furcsa, de nyugodt
Simogatott, amit suttogott:
Sohasem vagy egyedül
Amitől félsz, elkerül
Létezik az örök, az igaz
Csak őrizd meg azt, aki vagy
2 hozzászólás
Kedves Réka!
Az utolsó négy sorban a lényeg! Idővel a többi fakul, majd újra színessé válik, talán másképp, lehet még szebbé, mint amilyenről eddig álmodtál. 🙂
Szeretettel: Zsóka
Kedves Réka!
Ismerem ezt az érzést, az én mellkasomat is sokszor feszíti (ha nem hiszed, kukkants be hozzám, lehet, hogy rokonlelkek vagyunk :)), de, mint tudjuk, jön még kutyára sintér 😛 Remélem, nálad is működik, hogy amit így kiírsz magadból, azzal már könnyebbül is a lelked!
Szép napot!
Kalina