Párás a villamos ablaka és cseppek folynak rajta, keresztezik egymás útját. Mi is keresztbe folyunk, vagy kapaszkodunk, utazunk egymás tekintetén. Fagyos a korlát, de megfogom, hiszen az én korlátaim is meg vannak fagyva. A testetlen reggelek esős illata terjeng bennem is. Annyi esernyő, amennyi ember, és az enyém már hónapokkal ezelőtt eltört.
Megcsúszok, aztán szétcsúszok. Elesik a macskaköveken az álmom és óvatosan mászik párhuzamosan egy másik, kollektív álom. Nem tudom, benne vagyok-e, mint szappanbuborék a levegőben, úgy fogom fel a valót és érintem az embereket.
Hova esik a következő esőcsepp? Csak körvonalai látszódnak a hídnak, csak kétségek között nézem a jelent. Mint az érett avokadó, olyan kenhető a valóság. Forró teaként hűl ki a város.
Azt hiszem, tudom, mi lesz az érzésem a következő pislogás után. De továbbra sincs fogalmam arról, honnan jön az eső és miért kerek a valóság, ha egyszer laposan pislogok. A szobában nyolcvan wattban izzik minden, csak a következő villámcsapásra várok.
2 hozzászólás
Kicsit szürrealisztikus, de így jó! Üdvözlettel: én
Igen, általában szürreálisztikusan írok.:)
Köszönöm.