Miből vagyok én?

Korhadt testem
Irtóztató súlyként
Alább s alább merül
Mázsás lépteim nyomán.
Az élet-láp illékony
talaján.
Kába fejem ide s oda
kapkodom bután.

Ében márvány éjszakák.
a józan ész sem lát már
rajtuk át.

Engedem.
Had vigyen.
Nyelje hát! Zabálja fel!
Nem kapálódzom,
Nem, míg nyomorult vagyok!

Ha enyészett alakom nem is,
Majd rothadt lelkem kihányod!

De valami felsejlik…
fel, a masszív szöveten át.
Már hagynám magam,
könnyűen, hitetlen,
de fátyolos szemem
a távolból,
valamit lát.

Meleg fény,
a sötétben mindent oldó.
Remény!
Elkereszteltelek hát.
Most már neved is van!

Súlyos lábaimról hirtelen,
lemálik a roppant tömeg.
Fürgén rugdosódom,
mint a fuldokló,
mocsárvízzel telt tüdővel,
iszapot öklendezve fel.

Bomló ereimben
felpezseg a fagyott vér.
Kezem nyújtom,
Az alvadt éjszakába.
Egészen, míg kezedig nem ér.

Te lágyan megszorítod,
szikkadt, száraz tenyerem.
Porló szemem medreiből,
dús erek erednek meg.

Hát létezel!

Te létezel, és én,
én már mindent értek.
Te vagy az értelem!
A káoszba szült rend.

Értelem a megérthetetlenben.
Éheztelek már,
akár egy falat kenyeret.

S most végre itt vagy.
Sose hagyj el!