Egy varázsló álma

Akkor éjjel telihold volt és sejtelmes, acélszürke fénnyel világította meg az erdőt. A távolban egy város fáklyái lobogtak, olyan aprónak tűnve, mint az égen a csillagok. Hideg volt és minden mozdulatlan. A fák is megdermedtek félelmükben, a szél pedig elbújt a mohával borított kövek közé.
Két alak állt ott, egymással szemben. Egy férfi és egy nő. Tekintetük elmerült egymásban, de a testük – fegyverként – pattanásig feszült. A férfi egy varázsló volt, azért jött, hogy elpusztítsa az embereket. Parancsa volt, amit teljesítenie kell. Senkit nem hagyhat életben, sem nőt, sem gyermeket. A Szikla legsötétebb ura utasította. Könnyű feladat volt, százszor tett már ilyet. Azt hitte ugyanolyan lesz, mint előtte bármikor, most azonban váratlan ellenféllel találkozott. A tündér gyönyörű volt, alakja törékeny és apró, de a lelke mindenre elszánt. A férfi tudta, hogy a nő ereje nevetségesen kevés az övéhez képest, de az elszántság, ami a szeméből áradt, semmihez sem volt hasonlítható. Tudta, hogy a lány inkább meghal, de nem fogja feladni, és a varázslónak, most először életében elszorult a torka. Ismeretlen érzések kezdték fojtogatni. Aggodalom és furcsa, égető fájdalom, és csak állt ott némán. Már nem volt biztos semmiben. A lelke mélyéig rossz volt, szolgálta a gonoszt egész életében, de most ahogyan nézte a tündért, remegni kezdett és bizonytalanság töltötte el. Ha most felemelné a kezét, elég volna egyetlen mozdulata ahhoz, hogy örökre eltűntesse a föld felszínéről és ebből a gyönyörű nőből nem maradna más, csak egy marék hamu. De csak állt ott, mint egy szobor, tehetetlenül.
– Nem hagyom, hogy megtedd!- mondta a lány és a hangja csengett az éjszakában, mint a jég. -Ezek az emberek a védelmem alatt állnak. Akkor léphetsz a városba, ha előbb megölsz engem, de figyelmeztetlek, harcolni fogok, és bár mindennél jobban szeretlek… esküszöm…, esküszöm megöllek!- A szó: szeretlek, megdöbbentette a varázslót, mozdulatlanságában az arca is kővé dermedt, de valami jóleső melegség öntötte el és kék szeme csillogni kezdett a sötétben.
-Én nem félek.- mondta a tündér, keserű volt és szomorú.-Már mindent megöltél bennem, de ezeknek az embereknek élniük kell! Nem engedem, hogy végezz velük! – A varázsló nem szólt , de emlékezni kezdett. Nézte a nő ragyogó szépségét, amely a Hold fényét is túlnőtte és világosságot adott az éjszakai erdőben. Emlékezni kezdett, amikor először meglátta őt. Sok évvel ezelőtt még fiatal volt és tapasztalatlan, a tündérek fogságába esett, akik jóvátehetetlen bűnei miatt halálra ítélték. Ült a ketrecében és várta az elkerülhetetlent, amikor apró lábak surrogását hallotta az avarban. Egy lány volt, börtönéhez lépett, kinyitotta az ajtót és csak annyit mondott:
-Menj! -aztán eltűnt az árnyékban. A varázsló pedig hátra sem nézve menekült. Később hallotta, hogy a megmentőjét a tündérek száműzték, csak azért nem ölték meg, mert tudták, egyedül úgyis elpusztul majd. Keresni kezdte, nem hálából, csak a tartozását akarta leróni. Amikor megtalálta a lány már csont sovány volt, riadt és beteg, mégis elutasította. A férfi valami furcsa, vad gyűlöletet vélt felfedezni a szemében, akkor még nem ismerte fel a kétségbeesett, reménytelen szerelmet.
Mivel a segítsége nem kellett, hát sorsára hagyta. Aztán emberek találtak a félholt tündérre, megmentették az életét, azóta velük élt és védelmezte őket. Soha nem értették miért olyan szomorú,miért mosolyog olyan ritkán és még abban is mennyi fájdalom volt! A lány harcolt önmagával, azzal amit érzett. Bármennyire gonosz volt a varázsló, szerette, végtelenül, gyógyíthatatlanul. Már a haláltól sem félt, mert a kín ami emésztette, elevenen pusztította.
-Ölj meg hát! Ölj meg engem és takarodj innen!
-Azt mondtad szeretsz… Igaz ez? – kérdezte a férfi. A nő összeszorította a fogát.
-Nem mindegy neked? Ölj meg és menj vissza oda, ahonnan jöttél. Ölj meg… Kérlek…- És a tündér könyörögni kezdett a haláláért. Nem, semmiképp nem tudna élni nélküle. Tulajdonképpen már az emberek sem érdekelték, akiknek az életével tartozott. Nem akarta tovább érezni azt a fájdalmat, ami szép lassan megölt benne mindent, csak a szerelmét nem tudta elpusztítani.
Letérdelt a varázsló előtt.
-Végezz velem, kérlek, és menj tovább… Vidd a szívem, nagy dicsőségben lesz részed. Nem kell végezned a várossal.
-Így legyen hát? Önként adod az életed? – A férfi lelkében valami lassan megrepedt.
-Sosem fogod érteni ezt. Tedd meg, és menj… a tündér szeméből könnyek patakzottak. Próbált uralkodni magán, de már képtelen volt rá. A varázsló szótlanul nézte és végre rájött, hogy a lány tényleg meg akart halni. Arra is, hogy sosem tudná megölni őt. Az a furcsa érzés, ami a lelkében vándorolt szerelem volt, igazi szerelem, de eddig a pillanatig nem értette, nem is akarta megérteni. Egyszeriben minden olyan világos és tiszta lett. Tudta, mit fog tenni. Akkor is ha rajtaveszt. Már nem hatott rá a Szikla fenyegetése, a varázslók akiknek nincs szívük. Csalódást okoz majd nekik és keresni fogják, amíg végeznek vele. De már nem érdekelte semmi. Semmi csak a tündér.
-Jól van! – mondta – Megmentetted az embereket, de most meg kell ölnöm Téged!- a nő felsóhajtott és végtelen nyugalom töltötte el. Vége lesz hát. Ahogyan ott térdelt, lehajtotta a fejét. A férfi rátette a kezét, alig érezhetően megsimogatta a haját. Olyan volt, mint selyem, lágy és gyönyörű. Egy pillanat múlva a tündér ájultan terült el a földön. Ekkor lehajolt érte és a karjaiba vette. A levegőbe emelkedett vele és vitte-vitte messzire, hegyeken, tengereken át, oda ahol remélte senki sem talál majd rájuk. Ahol elrejtőzhetnek a varázslók sötét ereje és az emberek bárdolatlansága elől, ahol semmi más nem lesz, csak a szerelmük. Most, hogy végre tudta hogyan érez, mi az amit érez, nem is akart semmi mást. Sem erőt, sem gazdagságot, sem hatalmat. Sőt, már azt sem, ami eddig az övé volt. Ahogyan megértette, hogy szereti a tündért, abban a percben meghalt minden, ami eddig volt, és ami ezután lehetett volna.
Még nem tudta mit tesz. Hogyan tovább, nincs már semmije, ezzel a döntéssel elvesztett mindent. Arra gondolt mi történik majd, ha a lány magához tér. Akkor a föld eggyé válik az éggel, és nem lesz sem idő, sem tér. Megszűnik létezni az eddigi világ és kezdődik valami gyönyörű új csoda. Amit úgy hívnak: ÉLET.