Újra

Márta már tíz éve nem látott pucér férfit. Élőben, persze. Mikor elvált, úgy gondolta, hogy nem is akar többet. A vágy olyannyira nem kerítette hatalmába évekig, hogy nem is értette, miért vannak oda ezért annyira mások.
Aztán kezdett lassan visszaszivárogni a gondolat, de nem hagyta, hogy befészkelje magát az ágyékába az elméjébe meg főleg nem, így még sokáig maradt a boldog sivárságában, amit ő nem, csak a barátnői hívtak így. Hetente megkapta, hogy vajon miért is jó neki egyedül, miért nem keres valakit akivel megoszthatná az életét. Számtalanszor próbálta megértetni velük, hogy ő így boldog, neki nem kell senki, de nem hittek neki. Milyen egy estéd, kérdezték, mikor egyedül fekszel le. Semmilyen, mondta ilyenkor de nem vágyom rá, hogy valamilyen legyen.
Márta már maga is meglepődött, hogy állja a sarat, a jó szándékú barátnői felöl érkező kedves nyílhegyeket milyen szépen hárítja, mikor eljött egy végzetes nap.
A bankban sorszámot húzott, és leült a székre. Mellette egy vele egykorú ballonkabátos férfi ült. Márta eszébe jutott, hogy a kedvenc férfikarakterei a filmekben, mind ballonkabátot hordtak, majd elmélázott azon, hogy ennek a férfinek is milyen jól áll. Hamar túllépett ezen, de a végzet nem hagyta szegényt. A férfi megszólította, hogy milyen jó illatot érez, vajon az övé-e. Márta zavarba jött, tíz év óta először. Fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Eszébe jutott, hogy reggel a tükörben milyen képet látott maga előtt. Elképzelte a rókavörös, vállig érő egyenes haját, ami fufruval keretezni a negyvenes arcát, ahol még mindig meglátszanak a gyermekkori szeplői. Arra gondolt, hogy vajon a szemfestéke illik-e a barna blúzához? Akkor tért csak észhez, mikor már a tűsarkúja orrát vizsgálta, vajon kopott-e.
Megértette, hogy vége a boldog, felelősségmentes életnek, és visszavonhatatlanul újra azon a pályán van, ahol a világon sok más társa keresi a párját vagy legalábbis valakit akivel enyhítheti a magányát. Már látta magát, ahogy lesi a férfiak arcát, vajon megnézik-e, vizsgálja a nők tekintetét, vajon irigyek-e a még feszes fenekére, szarkaláb mentes szemére.
Nem tudom, hogy az enyém-e, mondta a férfinek, és lehetetlenül elpirulva elindult az ajtó felé, pedig már csak két várakozó volt előtte.
Mikor hazaért, a lakásának régen oly szeretett, meghitt csöndje már sehol sem volt. Zavarni kezdte a sötét előszoba látványa, a hűvös konyha érzete, a macskájának nyávogása.
Feltette a szokásos teavizét forrni, de aztán a figyelme a pulton porosodó üveg borra terelődött, amit még tavaly kapott, de azóta se itta meg, nem volt hozzá kedve. Most annyira megkívánta, hogy nem is értette, miért vett elő poharat, és nem itta meg egyből az egészet az üvegből.
Leült a kanapéra, macskáját az ölébe vette, ahogy minden este szokta, és zokogni kezdett.
Sírásából a szomszédból érkező zajok rángatták ki. Ütemes csapkodás, elhaló nyögéseket hallott. Emlékezett rá, hogy egy éve új lakók költöztek a mellette lévő lakásba. Huszonéves pár, akikkel már nem egyszer beszélgetett a folyosón, a liftben, és úgy maradtak meg neki, mint két nagyon szimpatikus ember. Egy alkalommal a közös gyűlésen egymás mellett ültek, és a két óra alatt végletekbe menően szidták az előadót, hogy mégis, hogy képes ennyi hazugságot ilyen elánnal beletolni az arcukba.
Nem értette magát, miért figyel most rájuk, holott valószínűleg már az első éjszaka óta hasonló aktivitással élik meg az éjszakáikat.
Hihetetlen súllyal nehezedett rá a macskája, majd le is dobta magáról. Bekapcsolta a tévét, hátha valami olyan lesz benne, ami miatt érdemes nézni, megcáfolva, amit eddig gondolt, és ami miatt havonta egyszer-kétszer ült le csak elé.
Nem talált semmi, csak ami tovább fokozta volna az értelmezhetetlen érzést, ami gombócot gyűrt le a torkán.
Kétségbeesésében felállt, és a falhoz ment, ahonnan a zajokat sejtette. A fülét odatapasztotta a falhoz, hogy megbizonyosodjon, nem csak képzeli a pornófilmeket meghazudtoló kéjelgést.
Nem bírta tovább tartani magát, és dörömbölni kezdett a sárga festékkel lekent falon. Nem tudta mit akar elérni, nem tudta, hogy mi fog most történni, csak azt akarta, hogy azok ott ketten hagyják abba.
Várt egy pár percet, majd kitépte a bejárati ajtaját, és a szomszéd ajtóhoz lépett. Kopogott. Várt. Nem történt semmi. Ekkor már tajtékzott a dühtől, és becsöngetett. Nem engedte el a kapcsolót, testsúlyát rátolva hagyta, hogy az idegesítő csörgés az egész paneltömbet betöltse.
A fiatal férfi alsónadrágban nyitott ajtót. Mi a baj, kérdezte és mosolygott. Semmi, válaszolta akadozva Márta, csak olyan hangosak vagytok. Halkabbak leszünk, mondta a férfi és becsukta az ajtót.
Azután majdnem minden nap megismétlődött a jelenet. Márta sokszor gondolt arra, hogy nem megy át, vagy arra, hogy mindkettőt kinyírja, de végül csak a zajok, és az átkopogás maradt.
Végül a pár nem bírta tovább, és elköltözött.
Márta magár maradt, és hetekig úgy kóválygott esténként a sötét lakásában, mint a legfélelmetesebb horrorfilmek szereplői. volt, hogy a macskájának napokig elfelejtett enni adni, szegény már csak csont és bőr volt, akárcsak a gazdája, mivel Márta már nem főzött magának finom vacsorákat, helyette visszaszokott a dohányzásra és a kávét már literszámra itta.
Egy hétfői napon neszezést hallott a szomszédból. Mikor fúrni kezdett valaki, Márta úgy gondolta, ismét megzavarják a nyugalmát, pedig neki sürgős önmarcangolási ideje van, kiment a folyosóra és bekopogott a szomszédba.
Az ajtót, egy halántékán már deres hajú férfi nyitotta ki. Elnézést a zaj miatt, mondta, de egyedül vagyok a sok cuccomra, és így nehéz a pakolás. Márta csak leste a férfi szürke szemeit, és félénken megkérdezte, hogy segíthet-e. Örülnék, mondta a férfi mosolyogva.