Nagyon régóta foglalkoztat a kérdés, hogy miért egyszerűbb hazudni és gyávának lenni, mint igazat mondani?! Egy-egy hazugság alkalmával, miért nem vagyunk tekintettel a másik emberre, különösen, ha egy barátról van szó, netalántán a szerelmünkről, de máris kötekednék… barátság? Szerelem? Ha valóban az lenne, nem is lennénk képesek hazudni, nemde? Az érzések őszinteségéről talán egy másik cikkben majd írok, de most vissza a hazudozáshoz.
Sok fajtája létezik, az egészen parányi, szinte jelentéktelentől – általában füllentésnek nevezzük – a nagyon durva, kőkemény félrevezetésig. De újra kérdezem, miért jó ez nekünk? A kisgyermekeket általában a félelem ösztönzi: ha eltörték anyu kedvenc vázáját, bízva abban, hogy megússzák az ügyet, nem mondják el az igazat. Tehát nem igazat mondani, már nagyon pici korban elkezdődik. Véleményem szerint, ezzel akkor van hatalmas probléma, ha egy felnőtt férfi vagy nő – itt nincs kivétel- elveti a sulykot és a hazugságokért valaki más fizet, esetleg egy olyan ember, aki bízott bennünk, aki őszinte volt. Itt sétál be a képbe a csalódottság, amit szintén mindenki jól ismer, ha valami nem a számításaink szerint történik, akkor, kit hosszabb, kit rövidebb ideig, de marcangol ez az érzés a másik miatt.
Tehát átgondolva a hazudozás első számú okát, azt nem csak a kicsiknél, de felnőtt korban is a félelem váltja ki. Nyilván kinőve a gyerekcipőből már nem attól tartunk, hogy a főnökünk a térdére fektet, és jól elnáspángolja a fenekünket és nem is attól, hogy kapunk egy emberes atyai pofont, sőt még csak attól sem, hogy a párunk agyonver egy fakanállal. (Tudom, manapság bármi megtörténhet, de most igyekezzünk a normális keretek között maradni.) Tehát félünk. Felteszek megint egy kérdést… de kitől? Ezzel sem fogok újdonságot írni azt hiszem, de saját magunktól tartunk a legjobban. Saját magunkkal nem bírunk szembe nézni és a tetteinkkel sem. Képtelenek vagyunk felelősséget vállalni, pedig minden erről szól. Felelősséggel tartozunk a családunkért, a barátokért, a társunkért, a környezetünkért satsatsat. Könnyebb hárítani, kivetíteni és elmenekülni. Apropó menekülés… kik azok, akik menekülnek? Talán a gyávák? Na, ők azok, akik rettenetesen gyengék. Általában ezek az emberek nagyképűek és nulla empátiával rendelkeznek. Őket csak sajnálni lehet. (Most egy perc néma csend értük, bár ez nem segít rajtuk.)
Félreértés ne essék, itt most nem arról van szó, amikor adott egy helyzet és nem merünk belevágni. Az a gyávaság, amikor valamibe belekezdtünk, és végül aljas, önző módon, csak a saját kis lelki nyugalmunkat toljuk a rivaldafénybe. Mindenféle olcsó, elcsépelt vagy éppen nagyon kreatív, de messziről bűzlő kifogások ezreit gyártva. Na és a kedvenc szállóige, nincs olyan ember, aki ezt ne kapta volna már meg életében: „Nem akarlak megbántani.” Nem? Tényleg nem? Akkor esetleg ne hazudj, hanem emelt fővel mondd ki azt, amit érzel… hangozhatna a válasz, erre a frappáns, vigasztaló kijelentésre. Ha jobban megvizsgáljuk, szó sincs a mi érzéseinkről, arról, hogy nem szeretnének minket megbántani. Ez úgynevezett önnyugtatás és már megint hazudunk…
Számomra akkor ember egy ember, ha őszintén ki meri mondani az érzéseit, gondolatait. Nem bújik a hazugságok nyugtató árnyékába, hanem figyel a másikra is. Ha kell, bocsánatot kér. Persze előfordul, hogy megbántunk másokat, mert mindenkinek nem tudunk megfelelni, de cserbenhagyni a barátokat, vagy hitvány kifogásokkal elhagyni vagy éppen megcsalni a párunkat, úgy gondolom, hogy a leggusztustalanabb dolgok egyike, amit művelhetünk, de ne feledjük: hazugságaink előbb-utóbb mindig kiderülnek: ez az élet egyik igazsága!
8 hozzászólás
Szia Délibáb! Ezerszer kivesézett témához nyúltál: erről már előtted szinte mindent megírtak. Nagyon nehéz újat mondani, illetve közhelyek nélkül megúszni, nem is sikerült teljes mértékben. Viszont dicséret a bátorságodért! Talán azzal lehetett volna kicsit feldobni, h személyes példákat (is) hozol, pl. "legutóbb, amikor elkéstem a randiról azt füllentettem a pasimnak, hogy késett a villamos, mert nem mertem bevallani, hogy én pepecseltem el az időt a tükör előtt" Üdv: én
Szia Bödön!
Köszi a hozzászólást! 🙂 Tudtam, hogy erről a témáról nem fogok tudni újat mondani, de jól esett a lelkemnek írni róla, mert egy csúnya hazugság derült ki a napokban. Majd máskor valami kevésbé agyon rágott dolgot dobok fel! Szép napot! 🙂
Üdv: Délibáb
A hazugság az emberi lények világának ősi mozgató ereje, és bezony nem a fán terem! Olvashattál volna néhány írást, hogy ihletet meríts hozzá.
Kedves István!
Köszi az értékelést! Akár ősi mozgató erő, akár nem, engem nem vinne rá a lélek, hogy ocsmányul a képébe hazudjak valakinek, holott nagy valószínűséggel ő is tudja, hogy átverem. Csak a saját gondolataimat próbáltam összefoglalni!
Üdv: Délibáb
Elolvastam, kíváncsi voltam, mit lehet még ebből a témából kihozni? Egy újabb megközelítése a jelenségnek. Sajnos, hogy jelenséget írok, mert jellemző, és tapasztalatom egyre inkább. Kiben, mi, mit vált ki, és miért? Örök talány.
Nem szép dolog, és értelme sincsen, de akik teszik, azoknak valószínű szimpatikus cselekedet. Hát hajrá!
Egy ideig gurulhat is a dolog, azután, az öngól következhet.
Selanne
Kedves Selanne!
Örülök, hogy olvastad írásom, köszönöm! Én is így gondolom, egy ideig mehet a hazudozás, aztán… 🙂 Kellemes napot!
Üdv: Délibáb
Jól körüljártad a hazugság fogalmát, bő változatát ismerjük. Van, mikor nem lehet elkerülni, mert ha abból a másiknak kára származik, vagy fájni fog neki, pl. ha egy orvos fölfedi egy halálos kórt, ha arra nem kérdeztek rá! Abba fog belehalni, hogy várja az időt.
Előfordulhat, ami inkább füllentés, mint hazugság, ha valaki nem akar megbántani valakit, nem mondja meg az igazat. Nem biztos, hogy mindig valakinek az arcába lehet vágni az igazságot, mert azzal csak fölöslegesen megbántja, vagy kára származhat belőle.
Nem értek, egyet azzal, hogy felnőtt korban a hazugságot félelem váltja ki, mert némely ember természet-szerűen és folyamatosan hazudik, mint a vízfolyás, egy szavát se lehet elhinni, talán nem is tudna hazugság nélkül élni, és/vagy élvezi, ha valakit becsaphat.
Viszont előfordulhat olyan, mint korábban a gólyamese. De ha a kisgyerek fölteszi a kérdést, hogy kerül mellé egy testvérke??? Kimondjuk az igazságot? Ez nevetséges lenne.
Folytatom.
Később is furcsa képzetek forognak majd az elméjében, ha megtudja az igazságot, értelmes szülő megvárja az időt, amikor ilyenek szóba jöhetnek.
Maradjunk a Napvilágnál. Ha nem közvetlenül, de belefér a témába. Forszírozzák, hogy meg fel kell hívni figyelmét a hibákra. Igen, de van fortélya/határa, hogyan közöljük vele. Nem arra célzok, hogy hallgassuk el, vagy dicsérjük meg, mert az már hazugság. De ha súlyos helyesírási hibák vannak az anyagában, nem mindegy, hogy vele, aki most lép be ide. Adjunk tanácsot, hogy kerülje el a hibákat, mert lehet, hogy ezzel nem ijesztjük el, hanem arra buzdítjuk, hogy jobban figyelje elkerülni a hibákat. Fontos előre meggondolni, mi a helyes. Mert nem lenne célszerű pl. azt mondani: Pocsék a fogalmazásod, menj inkább kapálni! Régen vagyok itt tag, ismerek olyanokat, akik úgy kezdték, hogy kritikán aluli volt a próza/vers, mert pl. régen külföldön él. Ma már olyan tiszta magyarsággal ír, hogy elcsodálkoztam rajta.
Jó befejezést írtál!
Kata