Volt egyszer egy szegény ember,
oly hatalmas volt magánya,
mint a magas Himalája
tenger-könnyet sírt nem egyszer.
Magányosabb angyaloknál,
fájdalma szívéig hatolt,
farkasokkal együtt dalolt,
kerek erdőt körüljárván…
Majd ott élt sok ordas között,
barátja lett a nagy falka,
bár akarta-nem akarta,
mind-mind hozzá dörgölődött.
Oly bizalom támadt benne,
a verembe beköltözött,
ott aludt sok ordas között,
bizton lecsukva két szeme.
Ő magányos nem volt többé
a farkasok úgy szerették,
hogy széttépték és megették,
s eltűnt, mint ki válik köddé…
4 hozzászólás
Kedves Alberth!
Tanulságos a versed. Bízzál, de a fél szemed tartsd mindig nyitva!
Tetszik!
Szeretettel:
Anck-Su-Namun
Bizony mondják, hogy kutyából nem lesz szalonna, így hát farkasból sem kezes bárány…
A bizalom fontos dolog, de az óvatosság legalább annyira… 🙂
Örülök, hogy tetszik a versem! 🙂
Szeretettel: alberth
Nem szokványos mese, mert akkor az ember ette volna meg a farkasokat.
Ez a befejezés viszont tanulságos! Szeretettel gratulálok. István
Végül is pályázatra írtamezt a verset, kedves István. Mint ahogyan lent is látható, Pilinszky János Fabula c. versének evokációja lett ez az alkotás. A dolog pikantériája, hogy annak a versnek a tartalmát fonákjára fordítottam. S így még tanulsággal is szolgálhat.
Köszönöm gratulációdat!
Üdv.: albertth