Az utolsó levél

Ne haragudj, hogy gyakran eszembe jutsz , de nem tudom az érzéseket kiölni magamból. Nézem, hogy elmentél s
mozdulni sem tudok nélküled. Oly csodálatos mit átéltem
és álmomban is mindig látlak téged.
Szomorú, hogy az élet oly későn sodort felém, és nem tudom mit érzek és miért is élek még.
Az idő megszámlálhatatlan perce is kevés ahhoz,hogy feledni tudjam arcodat. Nyugtalan vagyok a világ felbolydult most bennem nem tudom miért létezem.
Miért kell lennem ebben az iszonyú útvesztőben, ahol soha nem láthatom igazi arcodat, és évekig tapogatódzom míg idő múltán újra érezhetem szemed gyöngéd pillantásait.
Míly őrjítő érzés ez mely így munkál most bennem, és mindent feláldoznék egy boldog pillanatért. Éjszakánként
gyakran felriadok ha nem ül már álom szememen, és újra a valóság mérges pokla fojtogat. Így hát alszom.
Hisz az álom édes, és mi édes ki édesít csak álmomban tölti be kis szobám terét, s a valóság féme pengő acél meghajlítani kevés az életem.
Mindig kérdezem mikor jössz el újra
Maradjon ajkad íze számon,
Hisz felkavart lelkem egyre tébolyult
S már bolondként jár a világon.
Keress hát újra és ne mondd, hogy bolond a vándor
mert rongyokban is csak téged ölel,
Mosolyogj rá segítsd majd hosszú útján
Szemed pillantása legyen az égi jel.
Oly fényed van hidd el mint a sarki csillag
Mely világít mindig a régi kéjjel,
Kihunyni nem tud
Hatalmas fénye ragyog fölöttünk égi kénnyel.
Ha sorsod úgy hozá, hogy elhagyod városom
és léptem nem visz már el drága otthonodba,
Akkor se nyugszik soha a szívem
Ha bírom indulok újra vándorútra.
Értsd meg hiányzik szemed ragyogása,
Az éj sötétje nappal is kisér,
Ha nem jössz egyszer kihúny a varázsa
Akkor szenvedésem véget sose ér.
Tavasszal ha érnek a kalászok
S a temérdek búza aranyszinű lesz,
Meghallom hangod éltető zenéjét
Feledhetem mégis pokol égő kénjét.
Parázson táncolva égetem a lábam
Míg csontjaim forró hamuvá nem lesznek,
de akkor is érted és neked táncolok
Forgok repülök örökké álmodom.
Bocsánat ha vétkem túl hatalmas lenne
Hiszen porszem vagyok ha te sivatag,
Csupán az oázist keresem benned
hogy égő szomjamat csillapítsa tested.
Bocsáss meg ha van még érzés bennem
Amit ki kell mondanom,
de nem tudom elfojtani magamban
Hisz már annyi benne a fájdalom.
Mi az mi büszke lényem így felkavarta
S oly alázatossá tesz hirtelen?
Szívem-e a lázadó bitang
Vagy testem parancsa üldöz szüntelen?
Lehet, hogy mindkettő talán
S az égő parázs oly hamar lángra lobban,
Őrültként kiáltom a világba
Látnom kell kiért szívem így dobban.
Megzavart lényed
A szelíd csillogás és varázsod nem mámor csupán
Nem képzelet szülte,
Valóság mit álmodom. Valóság!
Ébredj fel ember s hajolj meg előtte.
Sötét éjszakában álmodom szüntelen
Kilódom az éjjel nehéz a küzdelem
Meglátom arcodat de nem ér el karom
Hiába kiáltom akarom, akarom!
Kifordult testem az élet torzszülötte
Maradék erőm is elhagy mindörökre
Remegő ajkam mégis hozzád kiált
Te adjál nekem életet vagy halált
Ha mosolyodban van még igéret
Simítsd el kezeddel gondjait e létnek
Add vissza a hitet és legyen valóság
Csúf éjszakák mogorva talánya
S életünknek mosolygó szemed legyen ragyogása.