Védett vezetők utazása

Csak amikor elég sötét van, akkor látod meg a csillagokat.
(Martin Luther King)

Mindig nagy izgalmat okozott, főleg az állomások vezetőinek, ha arról kaptak értesítést, hogy Kormányzati különvonat fog közlekedni.
Főleg, ha a különvonat végállomása pontosan az ő állomása.
Győrben az ilyen vonatok elég gyakran előfordultak:
A főnök ilyenkor iparkodott előkeríteni az utazással kapcsolatos Utasítást, amiatt, hogy átnézze, nehogy valamit elmulasszon végrehajtani.
Az oktatótiszt ilyenkor külön oktatást tartott az utazás előkészítésében és lebonyolításában résztvevőknek.
A kormányfői utazások három variációban történhettek.
Mégpedig a következő négy módon.
Nem tévedés négyet mondtam, rögvest kiderül, hogy miért.
A védett vezetők utazhattak külön vonattal,
nem különvonattal, de a menetrend szerinti vonattal külön kocsiban és
harmadsorban még külön kocsi sem kellett, mert elég volt egy külön szakasz.
Meg kell jegyeznem, hogy a harmadik variációval egyetlen egyszer sem találkoztam.
Ha a szakaszt lezárták, akkor már lezárták az egész kocsit.
A negyedik módot azért említettem, mert előfordult, hogy Budapesttől Hegyeshalomig minden állomás érintett vasutas dolgozóját berendelték , hogy "utazás" lesz.
Méghozzá Kádár János utazik Bécsbe tárgyalni Kreiskivel.
A kiadott menetrendben, amit csak a főnökök kaptak meg, az volt, hogy 9 órakor indul a Keletiből.
Attól függetlenül már reggel óta mindenki készenlétben állt vagy ült.
Nemcsak a vasutasok, hanem az egyéb biztosító szervek is elhelyezkedtek a vasúti pálya mellett.
Még a mi utasításunkban sem volt benn, de a pálya mellett kétszáz méterenként egy-egy rendőr, munkásőr helyezkedett el. Nem beszélve a hidak, aluljárók és útátjárók biztosítását végzőkről.
Mondom, reggel óta készenlétben álltunk.
Csak nem kaptunk hírt, hogy a vonat már elindult volna Budapestről.
A feszültség az idő múlásával egyre nyomasztóbb lett.
Mikor indul már a vonat? Az idő rohamosan "cammogott".
A vonatról semmi hír. Egészen délig.
Akkor a Kossuth rádió a déli hírekben tájékoztatott nem csak bennünket, hanem mindenkit, hogy Kádár már Bécsben tárgyal.
Meggondolta magát. Átugrott repülővel. De legalább megsúgta volna valaki, hogy ne szobrozzunk az állomásokon, hanem menjünk haza.
Volt egy közlekedési miniszterünk (persze több is volt, de ő volt akkor, amikor én személyszállítási vezető voltam és néhányszor összetalálkoztam vele.), Pulai Árpád.
Felizgatott bennünket Győr környékén, hogy meglátogat minket a Vasutasnapi ünnepségen. Hozza magával a sleppet is.
A főnökünk – valószínű azért, mert bírta a reprezentációs keret – az egész Restit
(ahol most a DM van) lefoglalta, az ünnepség megtartására.
A terv az volt, hogy a miniszterünk különvonattal érkezik.
A különvonat be is gördült a "Csarnok első vágányra" Győrben.
Előtte már a főnök odarendelte valamennyi reszortvezetőt, voltunk vagy harmincan.
Kiöltözve frissen vasalt egyenruhában, fehér kesztyűben, díszsorfalat álltunk a peronon, hogy a miniszter okvetlenül betaláljon a Restibe.
Csak lestük azt a pár embert, akik leszálltak a vonatról, de legnagyobb meglepetésünkre, mondhatnám, hogy sajnálatunkra, de ez csak a főnökre vonatkozott, a miniszter nem volt köztük.
Kérdeztük az érkezőktől, hogy mi történt vele?
Elárulták, hogy a vezér nagyon szeret autót vezetni és nem szállt fel a vonatra, hanem eljött személygépkocsival.
Erre a díszsorfal hátra arc, átvonultunk az utca felőli oldalra és ott várakoztunk.
Egészen addig, amíg valaki nem újságolta, hogy a Pulai már a Restiben issza az aperitifet.
Na, gyerünk utána. Persze, azért jutott nekünk is.
Egy félórát volt velünk a miniszterünk, utána bejelentette, hogy el kell mennie Székesfehérvárra, mert ott is várja a helyi vasutasság.
Beült a kocsiba, a sofőrt átültette az anyós ülésre – mivel szeretett vezetni – és a pár féldeci töménnyel a gyomrában "Fehérvárra mene…", saját kezével irányítva a kormányt.
Persze előtte is, utána is a motoros rendőrök biztosították a szabad utat.

A vezetők utazásait szabályozó Utasítás azt írja, hogy a különvonat előkészítése során figyelni kell arra, hogy a vonat "méreteit" a rendeltetési állomáson megtudják.
Erre azért volt szükség, hogy a vonatot úgy állítsák meg, hogy a védett személy kiszállása kiszámítható helyen legyen.
Ezt úgy hajtották végre, a vonat méreteinek ismeretében, hogy a kiszállásra kijelölt lépcső és a mozdony vezetőállás ablakának középvonala közötti távolságot mérték le és a "Megállás helye" jelzőt úgy helyezték el a peronon, hogy ha a mozdonyvezető úgy áll meg, hogy a tábla ennél a középvonalnál van, akkor a leszállás helye is a tervezett helyen van.
Általában.
Ha valaki ezt a mérést "elszabta", úgy járt, mint az elődöm, amikor Losonczit várták Győrben.
Vagy rosszul mértek, vagy másik szerelvényt küldtek, a lényeg az, hogy amikor a vonat megállt a kitűzött "Megállás helye" jelzőnél, a takarítónő legnagyobb meglepetésére az ő lépcsőjénél már ott volt az a szőnyeg, amihez ő valamivel később szokott hozzájutni.
A helyzetet a Vonatparancsnok oldotta meg nagyon rugalmasan.
Nem véletlenül került ő ebbe a beosztásba.
Azonnal intézkedett, hogy azt a rohadt táblát vigyétek onnan a …., mondta hova!
A mozdonyvezetőnek pedig azt mondta, hogy addig húzzon lassan előre, amíg ő "le nem inti" a vonatot.
Hála Istennek és a Vonatparancsnoknak, a védett vezető a malőrből semmit nem vett észre.
A főnökünk ebbe nem nyugodott bele. Másnap berendelte az érdekelteket a "szőnyeg szélére" és jól eligazította őket.
A Vonatparancsnokról már elmondtam, hogy a vonatnál szinte teljhatalmú intézkedő.
Nem is bíznak meg ezzel a feladattal bárkit.
Amikor én voltam személyszállítási vezető, a Vonatparancsnok minden Kormányzati vonatnál Smidt Karcsi bácsi, egy komoly, határozott úriember volt.
Persze ehhez járult még az is, hogy nem hordta magasan az orrát.
Mindenkivel barátságosan beszélt.

Nemcsak a különvonatoknál találkoztam vele, hanem az évenként egy-két alkalommal megtartott országos személyszállítási vezetői "továbbképzéseken" is, amit az ország különböző állomásain szoktak megtartani.
(az elődöm éppen a miskolci továbbképzést nem élte túl).
A következő eset előtt éppen Fonyódon volt kéthetes kihelyezett megbeszélés, ami naponta az ottani főnök pincéjében fejeződött be.
Karcsi bácsival jól összebarátkoztunk. Kiderült, hogy én is ismerem azokat a magyar nótákat, amelyeket ő.

Nem tudom pontosan, hogy ki volt az a "védett vezető", aki Győrbe érkezett egy különvonattal. Minden nagyszerűen elő volt készítve. Tiszta peron, tiszta és virágos ablakok. A peronon is nagy virágtartóban a virágok.
A város valamennyi magas rangú vezetője kinn volt az állomáson a megyei pártbizottsági titkártól a többi párttitkáron és tanácsi vezetőkön keresztül az állomási vezetőkig.
Fel is állt a fogadóbizottság a peronon a rangnak, beosztásnak megfelelő sorrendben.
Legelöl a megyei PB titkár és így sorban egymás mellett.
Én szerényen a sor legvégére álltam, bár a főnök erőltette, hogy álljak melléje a sor közepén, ahol ő állt, mert ott a helyem a rangsorban.
Azért én maradtam a sor végén.
Begördült a vonat az első vágányra.
Amint megállt a különvonat, a kiszállásra kijelölt lépcsőn először a Vonatparancsnok, az én jó barátom, Karcsi bácsi szállt le.
Amint meglátott, azonnal odasietett hozzám és meleg szeretettel üdvözölt.
– Szerbusz Pistikém! Jól vagy?
Ez idáig rendben volt.
A baj ott kezdődött, hogy akik utána szálltak le a vonatról, látták, hogy a Vonatparancsnok milyen szeretettel köszönt engem, szép sorban kezdtek hozzám vonulni.
Nem volt rám írva, hogy hoppá, ez ám a sor másik vége!
A helyzetet most nekem kellett megmenteni.
Köszöntöttem a hozzám közeledőket és mondtam nekik, hogy jöjjenek velem a sor másik végére.
Magyarul én lettem a felvezető. Talán észre sem vették, hogy a fogadás nem így volt eltervezve.
A főnököm sokáig mondogatta, milyen nagy franc vagyok, hogy én fogadom először a fejeseket a megyei párttitkárt megelőzve.
Megnyugtattam, hogy ez csak a nagyság átka. Vette a lapot!