Árvakelés naparanyában

A felkelő nap,
végigpásztázott minden földgöröngyöt.
Mezítlábasan, repedező talppal,
fénylő kapával görnyedt vállán
érte őt a buja hajnal.
Verejtékcseppjeit harmattá lehelte,
viseltes ruháját tövisek tépték,
csapkodták zord szelek, rozzant házfalaknak,
mégis életet hoz a tagnapi árnyon
szegénynek, gazdagnak.
Borostás szántókról ásító rétre tévedt,
zengő erdők felett nőtt pacsirta szárnnyá,
esővé, faggyá,
hogy földjét ujjai morzsolják szét
porhanyós talajjá.
Hogy magot öleljen búzamezőkön,
hogy életet adjon a rekettyés parton,
a holnapba, s mába,
keservektől várandós védtelen világba.
Erővel duzzad a Földben a mag,
csirából sarjad a gyökér.
Kapaszkodik, mint viselős anyjába a gyermek,
ha a lágy kenyér asztalukra tér.
Ma kinek vet földjébe az új szántóvető?
Gazdagnak pénzre kell a szegények pénze,
a szegénynek mindene elfogy kenyérre.
Életet oszt mégis a föld, minden újra éled benne
a nap aranya aranyat áraszt,
s új könnyeket a Teremtő kegyelme.