Néztek tavat éppen

Néztek együtt tavat éppen.

– A tengerre gondolsz? Ez csak egy tó.
– Ja.
– Még mire? Szeretném tudni, mire gondolsz most. Ne haragudj, de nagyon szeretném! Igazából, tudom, mire gondolsz most, de tőled szeretném hallani. Mert, tudom, gondolsz most vidéki komfortra, kicsi birtokra, ahol este lecsutakolnád kedves lovaid, kész lenne a vacsora, én főztem, utána ülnél lábaimnál, régi angol költők tündér-verseit olvasnám neked, te meg hallgatnád, bámulnád, miképp táncol szembogaramban a kandalló tüze?
– Tévedsz kicsi! Őszinte leszek, szeretkezésre gondolok most, jó lenne most nagyon. Kérlek! Akarnálak, akarlak nagyon most, még egyszer utoljára.

Kicsit mesélek, most jut eszembe: nincs, nem lehet kés, hús nélkül, amibe belehasíthat, és, ugyan, mit érne a civódás kibékülés nélkül, lenne értelme a fénynek sötétség híján? Erre gondol a mesélő, no meg, arra is, ugyan mi értelme lenne a mesének, ha nincs, aki hallgassa, vagy senki sincsen, aki netán elolvasná? lenne értelme a mesének, nem lenne, aki olvasná, figyelné, vigyázná a mesemondó szánalmas meséjét? Ha senki se mosolyodna el? Mindegy, azért csak folytatom.

A mesélő amúgy csak zárójelben jegyzi meg: (minden kényelem megvolt azon a támaszponton, volt olyan VILÁGHATALMI támaszpont valahol egy nevesincs sivatagban, valahol egy másik világ végén, vagy közepén. Illatoztak művirágok, műillattal, örökké zöldellő műfű, rá művizet permeteztek mű-öntözőberendezések, volt műtó, benne műhalak, hosszú forró nyári napokon az üzemeltetők még algásodásról is gondoskodtak, természetesen mű-algásodásról, ennyire telt tőlük.) A kiképzőpályák – a kommandósok egymás közt csak „izzasztóknak” hívták azokat valóságosak voltak – miképp valóságosak voltak a tájat időről-időre végigsöprő homokviharok is. No, meg jut a mesélő eszébe: ott volt még ott az az építmény is, a maga teljes valóságában.

Hűvös volt abban a laboratóriumban, minden olyan nagyon bántón steril, nagyon-nagyon steril, de ugyanakkor nagyon szennyes, lényeg: minden olyan kottára előkészítve: szíjak, drótok, zümmögni vágyó gépek, bekapcsolt monitorok vártak csak türelmetlen, szinte már toporzékolva a játékra. (Ők voltak ott ketten, no, meg volt ott még néhány „ember” is.)

– Lekötözhetik már őket nyugodtan, hát nem látják, hogy nincsenek itt már?

Szóval, a szíjakra azért lett szükség, mert néhányan meggondolták magukat útközben, és idő előtt akartak felébredni. Keszonbetegségként definiálták a jelenséget a „tudós emberek”, a mélytengeri búvárkodással járó betegség mintájára. És ebből aztán, mármint a kutatás eredményessége szempontjából – a kísérletben résztvevők további sorsa egyáltalán nem érdekelte őket, velük egyáltalán nem törődtek, csak leírták, kiselejtezték őket, ha úgy alakult – mindig csak baj zavar, keletkezett. Ezért volt a lekötözés emberhez illő, humánus megoldás.

– Emlékszel? – Roger sorolta a világ minden helyét, ahol eddig csak előfordultak. Egyet mondok csak: sok mindent átéltünk már együtt, de mindez semmi volt ahhoz képest, amiben holnap részetek lesz..
– Hát volt néhány, közös kalandunk…

A priccs szélén ültek, csak cigarettájuk parazsa világlott. Figyelte Roger arcát, ahogy azt épp megvilágította a cigaretta parazsának fénye, nagyon nyugodtnak, és nagyon fáradtnak látta.
– Ismerlek jól, meg fogtok halni. Először ő, azután te meg majd utána mész.. Mert bolond vagy.
– De mindenhonnan kijöttünk eddig! – zavarban volt, nem szívesen kért tanácsot, életében soha senkitől se kért, magában arra gondolt, Roger, még azt hinné, megijedt.
– Két tanácsot tudok adni, szeretném, akarom, hogy hallgass rám. mert a barátomnak tartalak, és tudom bízol bennem. De azt is tudom, makacs, önfejű idióta vagy. Mindegy, azért megpróbálom.

Hiba volt felfedezni a tudósoknak az alagutat. És még nagyobb hiba volt, az, hogy a vezetés eldöntötte: mindenképp körül kell ott nézniük…

Porosak, karcosak már az öreg lemezek, néhol a rég kicserélésre szorul, szorulna az a tű (valójában az Idő, amit sose lehet leváltani), a tű, (az IDŐ), meg ha tartja kedve, szabadon választott, kiismerhetetlen akaratából, átugrik néhány barázdán, de kit érdekel? Ez már csak az Idő dolga – ellene semmit se tehetünk. És gondolhatjuk, azért jól van ez így, poros, karcos öreg lemezeket hallgat karcos öregember. És ez jó, jól van ez így. Gondolhatná a kedves olvasó, hogy ez mesemondó meséje, pedig a mesélő csak próbál megírni megtörtént dolgokról, mert fantáziája szegényes, csak próbál elmesélni régi, igaz történeteket.

Rogert hallgatva eszébe jutott régi dal – anyja nyúzta a poros lemezt, unos-untig. a rossz sanzont, apja akkor már rég nem volt velük – és már nem figyelt barátjára. Csak a dal pár, első sora jutott eszébe

1x majd lekottázom magam,
meg téged,
violinkulcs leszel a kotta elején,
hangolok, bámullak én.
de semmit se érek,
nélküled én,
veszítlek el csak
tehetek róla,
üres a kotta,
mert hiányoznak
összes hangjegyek

folytatása köv.