Nehezen, de sikerült átvészelni ezt a zord telet. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment is el. Egyik napról a másikra szökött fel a hőmérő higanyszála -35 Celsiusról előbb -10-re, aztán -5-re és végül már + fokot is lehetett mérni. Január végére már olyan jó idő lett, hogy édesanyám ki mert vinni a szabadba. Az első terepszemlém előtt nagyon izgatott voltam. Akkor kezdtem izgatott lenni, amikor a reggeli öltöztetéskor édesanyám több ruhát adott rám. Ez szokatlan volt és a szokatlan dolgok már ilyen kicsi koromban is megrémisztettek. Szegény anyukám alig bírta rám erőltetni a kabátot. Megállás nélkül ordítoztam és kapálóztam. Végül csak sikerült rám adnia és befektetett a babakocsiba. Én még ekkor sem hagytam fel a keserves sírással. Az édesanyám nagyon türelmes asszony volt. Kedves hangon csitítgatott és végül nagy nehezen, de csak el csendesültem. Amint kiléptünk az ajtón, a szemem elé tárult a világ. Ekkor még, csecsemő szemmel szinte semmit nem láttam abból, ami előttem volt, de mégis kellemes volt. A nap melege a kandallóra emlékeztetett és az onnan származó jó emlékek miatt alább hagyott az izgatottságom. Hatalmas élmény volt az első találkozásom az utcával. A városnézés végére, amikor már hazafele tartottunk, sikerült annyira megnyugodjak, hogy el is aludtam a babakocsiban. Az ezt követő években nem telt el nap, hogy nem mentünk volna ki a szabadba sétálni.
Az eltelt évek során rengeteg dolgot tapasztaltam és tanultam a séták közben. Az egyik ilyen nagyon emlékezetes sétán hagyta el az első értelmes szó a számat. Édesanyám nagyon tisztán megjegyezte az egész történetet és elég vicces is volt ahhoz hogy minden családi összejövetelen elmeséljék. Nem mintha én nem tudtam volna oda-vissza már az ötödik alkalom után, de hogy örüljetek, most elmesélem nektek az egész történetet. 1928 szeptemberében járunk. Már érezhető a levegőben a nyár vége és az ősz beköszönte. Lágy szél lengedez, ami itt ott egy-egy már elsárgult és elszáradt levelet lefúj a fák ágairól. Már 9 hónapos vagyok ekkor és már ekkor is nagyon érdekelt a környezetem és az egész város ahol éltünk. Egész Oslót bejártuk édesanyámmal ennyi idős koromra, ezért a piac sem volt ismeretlen számomra. Ezen a csodás őszies napon is ide jöttünk ebédnek valót venni. Édesanyám nagyon szeretett beszélni nekem út közbe, így ez a nap sem volt kivétel neki.. Folyamatosan tette fel nekem a kérdéseket mintha várta volna, hogy válaszoljak is rájuk. Már a piacon sétálgattunk amikor rám nézett és megkérdezte tanácstalan arccal: „Mi legyen az ebéd?” Én pedig mint egy jól nevelt gyerek, ahogy illik habozás nélkül reagáltam a kérdésre. Rámutattam a gyönyörű nagy szemű vöröshagymára és azt mondtam, hogy „Kumpi”. Lehet hogy most értetlenül néztek, akik olvassátok ezeket a sorokat, mert nem értitek, hogy hogy lehet egy kisgyereknek krumpli az első szava. A legtöbb gyerek az apa, az anya, a papa, a mama, vagy a háttá szavakkal nyitja a beszédes életét, de én nem ezek a babák közé tartoztam. Még azok a kisgyerekek közé sem sorolhattak akiknek az az első szavuk, hogy autó, mámmá, vagy vauvau. Én abba a két százalékba tartoztam, akik első szónak valami bonyolult szót mondanak ki. Íme a magyarázat, hogy én miért mondtam elsőnek azt, hogy krumpli: Édesapám nagyon kedvelte a burgonyát. Szinte minden nap ebből a zöldségből készült az ebéd. Mivel minden nap édesanyámmal voltam, így bőven volt alkalmam hallani ezt a zöldség nevet. Főzés közben sem hagyott fel édesanyám a beszéddel, ezért, hogy legyen téma amiről beszélhet, kitalálta hogy folyamatosan mondja nekem hogy mikor mit csinál. Minden főzést úgy kezdett hogy „megpucoljuk a krumplit”, így ez a mondat megmaradt a kis pici fejemben. De most felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért a hagymára mutattam, pedig teljesen máshogy néz ki, mint a krumpli? Ennek is van magyarázata. A főzés első mondatának a másik felét kihagytam az imént. Így szólt minden első mondat: „Megfogjuk a Krumplit és a hagymát, megpucoljuk, felkockázzuk és a hagymát megpirítjuk.” Mivel mindig együtt említette édesanyám a krumplit és a hagymát, ezért óvodás koromig összekevertem őket. Így vissza gondolva már nem is tűnik olyan fura dolognak, hogy ez volt életem első értelmes szava. Ugye ha már tudjuk, hogy valaki miért tette, vagy mondta azt amit, akkor már nem is annyira furcsa. Minden kisgyerek azt mondja, amit a legtöbbet hall.
Amikor két éves lettem ellátogattunk a nagyszüleimhez. Ők az édesapám szülei voltak és ők Magyarországon éltek. Nagyon hosszú volt az út. Több napba tellett mire odaértünk hozzájuk. Magyarország fele csak egy útvonalon lehetett elindulni. Át kellett menni vonattal a szomszédos Svédországba és onnan lehetett komppal átkelni a vízen Dániába. Az utazás előtt csak kívülről és nagyon messziről láttam vonatot, mivel előtte soha nem hagytuk el Oslót és csak az anyukámmal a séták során jártam a vasútállomás fele. De ez az 5 órás vonat út, amíg Oslóból Svédországba értünk, mozdony rajongóvá tett engem. Izgatottságtól remegő kézzel, és alább nem hagyó mosollyal a számon néztem ki az ablakon egész úton. Nagyon tetszett hogy egy helyben ülök és mégis gyorsabban suhanunk, mint egy gyalogos. A másik dolog, ami nagyon tetszett a vonatos utazásba az az éles vonatfütty volt. Minden állomás előtt füttyentett egyet a mozdony vezető én pedig minden füttyentéskor elejtettem egy göndör kacajt. A hosszúnak mondható vonat út után egy még hosszabb komp út következett. Ez nem volt olyan izgalmas, mint a vonat, mert nagyon lassú volt, így ezen az úton inkább aludtam és ettem, mint hogy az ablakon nézzem a végeláthatatlan víztömeget. Nyolc óra elteltével, megérkeztünk Dániába. Amikor megláttam, hogy az utunk fojtatása szintén vonattal lesz, hatalmas örömmel megállás nélkül rohantam a vasúti kocsihoz. Az út ezen szakaszán jöttem rá, hogy a kompos nem is volt olyan hosszú út. Közel harminc órás út volt Dániából Németországon és Csehszlovákián keresztül megérkezni Magyarországra. Ők Szeged belvárosában laktak ekkor, ezért még Magyarországot is át kellett szelni vonattal, hogy odaérjünk abba a kedves kis négy emeletes lakásba, ahol ők laktak. Papámnak is András volt a neve, mint édesapámnak. Nagyon szerettem Őt, mert amikor együtt voltunk, akkor mindig játszott velem. Kedvenc játékom a birkózás volt. Nagyon tetszett amikor hagyta magát, én fel tudtam mászni a hasára, és ekkor ő hirtelen megfogott és megcsikizett. Először azt gondoltam hogy csak rövid időre jöttünk Magyarországra, de aztán az óvoda végéig Szegeden éltünk.