Azonosítás

Lejegyzek néhány sort, egy korábbi élményről, egy estéről, egy szokatlan monológról, egy emberről, aki olyasvalamit állított, ami akár igaz is lehet. Nem is tudom miért. Talán azért, mert más megoldás nem lehetséges…
Nem szoktam írni. Haszontalan tevékenységnek tartom. Mégis most megteszem, hátha másnak fontos lehet…
Péntek volt. Egy hosszú nap után egy hetedik kerületi pincehelységbe találtam magamnak feloldozást. Dohányfüst, halk melankolikus sanzonzene, az asztalok körül fiatalok, lányok, fiúk vegyesen, előttük üvegek, poharak, és az igény, hogy jó társaságban felejtsék el az aznapi napot.
A pulthoz léptem. Fiatal sötétbarna, haját kétoldalt befonva viselő, mosolygós leányzó köszönt rám. Virág volt a hajában. Olyan' volt… akár a tavasz.
– Szia! Mi tetszik?
– Te magad!
– Oké, tudom, de mit kérsz?
– Whiskyt, ha lehet.
– Hű, nagyon bekezdesz. – Arrébb ment, megfordult, poharat vett, töltött. – Na, csak vigyázz magadra. Tessék. – Letette elém a harmadáig jégkockával és whiskyvel ékesített poharat.
– Milyen érdekes – lépett oda hozzám egy srác, szintén a söntéspult mögül – amelyik emberre azt mondják: teljesen ártalmatlan, azt mindegyikünk infantilis hülyének tekinti. Az ártatlan tehát a mi világunkban nem más, mint infantilis hülye. Csak, hogy értsd: a korrupt, a megzavarodott ember a mi szemszögünkből nézve a normális ember. Ő az ma, aki az ártatlant lehülyézheti, mert már nem tudja: az a létezés normál állapota. Azt hiszi, baj van az ilyennel, sőt irritálja, hogy lényével senkinek sem árt.
– Mi van? – hosszasan néztem rá – itt mindenkit valami süket dumával fogadnak? Valami ezoterikus, misztikus baromsággal? Ez a kocsma specialitása?
A leány, aki az imént szolgált ki, most még szebb volt. Úgy mosolygott rám, mintha örökké szerelmes lenne…
– Foglalj helyet – mondta.
– Oké, kösz, jobb is. Bocs.
Leültem. Innom kellett. A whisky segít. Ma különösen. A modern világ polgárai felejteni akarnak. A mai napot és minden mást is.
Körülöttem sokan üldögéltek, álldogáltak. Társaságok. Kisebb és nagyobb hanggal. Mellettem kisebbel…
Az első ital leszaladt. Intettem. Megint a copfos lány jött. Kértem még egyet. Csinos… Ez is leszaladt… Kifejezetten formás… és a mosolya!
– A felismerés elementáris módon hat rá… Az individuum olyan életet készít magának, mely lényétől idegen, hiszen az individuum azonos azzal az Istennel, aki önmagát átadva benne testesül meg úgy, hogy egészen elveszik benne, hogy szabadságát is átadhassa neki. Amíg ezt meg nem érti, addig, amíg ebben az állapotában van, szenved. Addig individuumként él és önmaga ajnározásában él.
Felfigyeltem. Mi van? Mit beszél ez az ürge itt a másik asztalnál? Ez a hely tényleg ilyenek gyűjtőhelye? Ilyen álmodozóké?
– Az önmegvalósítás nem más, mint Isten önmagunkon való realizálása. Istent, aki én magam vagyok, tevékennyé kell tenni azzal, hogy megértem: én ő vagyok. Én és Isten egyek vagyunk. Ha láttok és beszélek, őt látjátok és halljátok. Én magam azonos vagyok Istennel, aki a világgal és mindegyikőnkkel azonos. Ezért nincs sehol. Önnön létét szétosztotta, s így ő megszűnt önmagának lenni, mégis ő maga minden, mi létrejött.
Te jó ég… Én is olvastam ezekről valahol. Persze csak szőrmentén. Sose foglalkoztatott. Azt meg soha nem gondoltam, hogy bárki is komolyan vehet ilyesmit. Ki ez az ember?
– Mindjárt befejezem… De most jön a lényeg. Értsétek meg jól. Nem születünk százszor és ezerszer… Tény és való: létezésünk alapállapotát, a megrontott lét-aktust, a valóságot, Isten országát magunkon, mindannyian, közösen, illenék végre helyreállítani. Azonban valahányszor, ha a világra nyitom szemem, kicsiként, gyermekként, az ő szemével nézek arra. Ennek pedig következményei vannak. A következmény: Isten életével teszem, amit teszek, illetve, ha bármit is teszek. Mit tehetek ezután? Feleljetek rá bátran… Nincs személyes élet és nincs személyes üdv sem. Nincs én, mert valamennyi létező személyes élete egyúttal Isten élete is. Isten ezerszemű Isten. Nem én látok tehát, hanem ő lát bennem: szememmel ő látja mindenben és mindenkiben önmagát.
Eleddig ugye a másik asztaltól hallgatóztam át ide, ehhez a beszélgetéshez, azonban valamilyen – számomra sem teljesen érthető oknál fogva – hirtelen felálltam és…
– Bocsánat. – léptem oda hozzá. – Maga… – Felállt, felém fordult, rám nézett, kezet nyújtott, hellyel kínált.
– Mindjárt befejezem. Tudna még várni pár percet?
– Öö… Igen… Persze… – mondtam.
– Figyeljetek rám. Amikor az azonosítást elvégzem magamban, megszűnik énem, hogy az legyek, aki mindig is vagyok. Ekkor történik meg a nagy átváltoztatás, a nagy rekonstrukció, az opus magnum…
A hallgatóság, s most már én is, feszült figyelemmel hallgattuk a fiatal férfit.
– Látlak téged. – ránk nézett, többünkre. – Szeretlek, és egészen elfogadlak téged, és mindent elfogadok tőled. Tapintatos és türelmes leszek veled, mert még nem tudhatod ki vagy. Én azonban megértettem végre. Szemem Isten szeme, hangom Isten hangja, kezem az ő keze, lényem az ő lénye. Én nem vagyok már, aki vagyok, örökké Van bennem… Egy vagyok veletek. Türelmes és alázatos vagyok. Bennetek vagyok. Tudjátok meg: Isten él bennetek. Életetek az Ő élete.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte az egyik lány, velem szemből, az asztal túloldaláról.
– Amikor felismered magadban a tartózkodó, észrevétlen, alázatos, türelmes, neked létet adó, és teljes kiszolgáltatottságot vállaló Istent, akkor születsz újjá. Megérted, felismered őt, s felismersz most már engem is. Felismered, hogy egymásból vagyunk. Felismered, hogy azonosak vagyunk. Felismered, hogy Isten él láthatatlanul és észrevétlenül valamennyi létezőben…
– Egészen megrendítő élmény a felébredettség állapota – lépett oda asztalomhoz a pincérlány. – Kérsz még valamit?
– Nem, egyelőre kösz, nem.
Kezemmel intettem, hogy hajoljon közelebb. Éreztem hajának finom illatát. A fülébe suttogva kérdeztem.
– Ismered ezt a srácot? Járt már itt?
– Igen, sokszor van itt… Törzsvendég nálunk. Te is az lehetnél…
– Szeretnéd?
– Eljöhetnél máskor is… De, pszit…
A srác folytatta.
– Bennünk Isten eleddig maga az észrevétlenség volt, egészen kiszolgáltatottan, hogy olyan életünk legyen, amilyet szeretnénk. Mindaddig, amíg fel nem ismerjük: hogy mi Ő vagyunk. Hogy mi valamennyien Isten életét éljük.
– Bocsánat… – kezdtem.
– Igen. Én kérek bocsánatot… – a többiekhez fordult. – Ne haragudjatok – átülünk ezzel a kedves fiatalemberrel egy pár percre egy másik asztalhoz – Rögtön jövök vissza. Rendeljetek nekem légyszi még egy sört. Barnát! – Jöjjön, Magáé vagyok.
Ittunk, mert a lány odahozta a sört. Beszélgettünk. Ekkor még csak keveset, mert vártak rá. A többiről nem írok, mert felesleges. A pincérlány viszont a feleségem lett. Akkor még sármos, jóképű fiatal srác voltam, ő pedig egyszerűen gyönyörű. Most azonban már vén kecske vagyok… Na, mindegy. Nem ez a lényeg. Ő azonban még mindig szép.
Kinyílt szemem. Sokszor próbáltam mindezeket elmondani ettől kezdve én is másoknak, többeknek, sok-sok hétköznapi, mégis egyenként talán szokatlan helyzetben. Akik olvassák, azoknak ideírom: én jól ismertem ezt a srácot, akivel ekkor megismerkedtem. Ezután, a péntek este után, a barátom lett. Hosszú ideig élt. Most temettük. Átadom megismerkedésünk történetét, mert nemsokára én is meghalok. Meghalok, hogy mindenki legyek, mint ahogyan eddig is voltam. Isten az ő életét valóban szétosztotta közöttünk, hogy ha majd gyermekként újra kinyitom szemem, újra ő éltessen engem, észrevétlenül, tartózkodóan, és egészen nekem kiszolgáltatottan. Isten olyan helyen van e világban, ahol még dicsőítésemmel sem érhetem el. Ezt hagyom hátra. Nincs benne semmi különös…