A nimfa megfeszítette az íját, és célba vette a tisztáson legelésző csodaszép szarvasbikát. Nem sejtette, hogy őt is figyelik. A nyíl kiröppent, és eltalálta a bikát az oldalán, mire az megugrott és futni kezdett. A lány utána. Könnyű, világoszöld színű khitónja, mely szabadon hagyta a térdét, és az alsó lábszárát, kecsesen lobogott a szélben. Szép dús, sötétbarna haját egy egyszerű fehér szalag fogta fel. A bika egy szakadék felé menekült. A sziklák tövében megtorpant, idegesen szimatolt egy kicsit, körülnézett, ám aki eddig üldözte az vagy feladta, vagy lemaradt. Így megnyugodott, majd legelészni kezdett. A lány néhány száz méterre volt csak a bikától, úgy, hogy a szél ne vigye el felé a szagát. Megint elővett egy nyilat, és lőtt. A bika összerogyott a halálpontos lövéstől. A légcsövét találta el a nyíl. Amikor a lány közelebb ment, hogy megnézze áldozatát, mozgást látott az egyik szikla tetejéről. Felnézett. Egy jóképű, fehér khitónt és sötétkék köpenyt viselő alakot látott, aki egyenesen ránézett. Már amennyire meg tudta állapítani egy magas, és szikár férfival nézett farkasszemet. A lány rémülten felsikoltott, és futni kezdett. Az alak a nevét kiáltotta, és hogy várjon, de ő csak menekült. Rohant, nem törődött semmivel, és hallotta, hogy az üldözője néhány méterrel lemaradva, de követi. Azt sem tudta, hova, csak rohant. Homályosan hallott egy rajongó, kapkodó beszédet, ami a férfi kellemesen mély hangján hangzott el, kérve, álljon meg, nézzen rá, és ne higgye, hogy csak egy jöttmenttel van dolga, de nem érdekelte. A nevét is mondta, ám ő ezt sem figyelte. Tudata beszűkült, a menekülésen kívül semmire sem koncentrált. Nem akart férfit ismerni soha életében, és ezen az álláspontján nem most fog változtatni.
Ő csak egy biztos helyet akart, ahol elrejtőzhet, és lerázhatja a másikat. De az űző nem lassított, és a lány is gyorsabb futásra ösztökélte magát, mikor a férfi már csak karnyújtásra volt tőle.
Ám nem menekülhetett örökké. Az erdő elfogyott, és ő egy meredek sziklapárkányon találta magát.
A nimfa megtorpant. Előtte a mély és széles szakadék, közepén a rohanó Peneios folyó. Elveszett, nincs hová menekülnie. Vissza nem fordulhat, hisz akkor üldözője karjaiba rohanna, amit nem akart. Ki kell találnia valamit, de gyorsan! Átvillant a fején: Ugorni, egyenest a folyóba! Igen ám, csakhogy nem tud akkorát ugrani, hogy pont a folyó közepén landoljon, a folyó szélei pedig kavicsosak, és talán meghalna, vagy valamelyik végtagját eltörné, ha a folyó partra ugrana, ami szintén sziklás. Hirtelen zaj hallatszott, és ő tudta, hogy aki elől menekül, az mindjárt itt lesz, utoléri, és akkor menthetetlenül elveszíti a legdrágább kincsét, és soha többé nem lehet Artemisz, a tiszta, szűz istennő híve. Félelmében és kétségbeesésében felkiáltott:
– Segíts rajtam, atyám, Peneios! Anyám, Gaia, nyílj meg alattam, hogy elrejts, vagy változtasd el vesztemet okozó alakom és arcom!
Még a végére sem ért mondanivalójának, amikor nehéz zsibbadás fogta el a testét. Érezte, hogy nyúlnak az ujjai, a haja, a bőrét finom kéreg vonta be, ahogy karjain levelek sarjadnak, lábai gyökeret vernek. Még látta, ahogy üldözője előjön a fák közül, és tágra nyílt szemmel, férfias arcán döbbenttel és megrendültséggel figyeli metamorfózisát. Az üldöző látva, hogy a lány arcát mindjárt bevonja a háncs, odaugrott, hogy megcsókolja, de ez nem sikerült. A nimfa arcát bevonta az oltalmazó kéreg, így védve őt a számára idegen érintéstől. A férfi, döbbenten állt a nimfából lett babérfa előtt. Hitetlenkedve hátralépett, megrázta a fejét, mint aki nem hiszi el, amit látott az imént. Vesztett! Szerelme nincs többé! Nem tudta, nem akarta elhinni. Pedig milyen közel volt már!
Felsóhajtott, és végighúzta a kezét a fa törzsén, és érezte, ahogy a kéreg alatt a lány keblei megremegnek. Még így is szerette. Karjával átölelte a fát, és megcsókolta a törzsét, ám a fa is elhúzódott a szemérmetlen érintéstől. Ekkor a férfi megszólalt:
– Ha nem lehettél az én hitvesem, az én fám leszel. Homlokomon, lantomon, tegzemen mindig téged foglak viselni, babérfa. S amint az én ifjúi fejemen örökké nyíratlanok a hajfürtök, te is mindig hordozni fogod örökzöld lombjaid koronáját. Tudd meg, Phoibosz Apollón örökké szeretni és várni fog, és egy nap majd újra látni fogjuk egymást, és akkor beteljesül irántad való, most viszonzatlan szerelmem!
Ezzel ellépett a fától, és elindult. Az erdő szélén még visszanézett, és láthatta, ahogy a babérfa egy enyhe szellőtől ingatni kezdte imént nyert, dús, büszke koronáját, mint aki ezt feleli:
– Úgy legyen, Phoibosz Apollón!