Tizenegyedik ének
Igaz válaszra várt? Szállt az, mint a szellő.
Kolozsvár felől jött, mint dögletes felhő.
Az alvó parasztok felriadtak rája,
felmásztak a hegyhát magasabb tájára.
Félrevert harangszó volt a felriasztó;
Az úton porfelleg! Az volt az aggasztó!
Egy nagy lovas turma bomlott ki belőle.
Éji bosszúállók! Mit várhattok tőle?
Néhány sebzett lator vánszorgott reggelre
Kolozsvárába be, a vajdát felverve.
Az meg üstöllést a püspökhöz átrontott,
ki a feszületnél éppen imát mondott.
Megtorpant a vajda, lerogyott féltérdre;
– Atyám! – vetette fel a szemét rá, félve.
– Ki adott parancsot erre a dézsmára? –
– Én adtam .- hangzott el, csak amúgy félvállra.
– De még nem volt jogos! Vasárnapra várták.
Akkorra hirdették a papok az áldást. –
– Jogos, vagy nem jogos! Fontos, hogy megtörtént. –
– Igen? Hadnagyodat a tónál megölték!
Budai Nagy Antal volt a kivégzője,
akinek az anyját Szucsákon megölte.-
-Budai Nagy Antal? S te ennek ígérted
szép Ilonád kezét? Árát is kimérted:
Ha elmegy a hadba, s hadnagy lesz belőle,
visszajöhet hozzád, mint lányod kérője.
Te mondtad ezt, vajda, négy éve. Mesélted,
mikor a lányodat a klastromba kérted.
Ilona leányod most már jó helyen van.
Vigyáz rá a Jézus, meg az én hatalmam.
De most már ne késsél, mert el kell indulni,
ami éjjel történt, azt meg kell bosszulni!
Adok a hadadhoz egy szép nagy bőrzsákot,
Nagy Antal részére," kedves ajándékot."
Márkiai Jakab termelte az éjen.
Tíz falu bíráját küldöm, hogy ne féljen.
Diódi Benedek. Csak az nincs közöttük.
Ha megkapnád, majd őt is így felköszöntjük.-
Így indult útjára a bosszuló turma.
Egy hadnagy, egy sebes, vezette az útra.
Előttük járt a hír! Újabb feldúlt falvak
harangja kondult meg, majd hamvukba haltak.
Antal, Gál Lacussal a nép között termett.
Figyelte: van köztük gyáva? Ki megdermed?
De ilyet nem látott, és így megnyugodva
nézett az íjukat pedző parasztokra.
– Csak akkor lőjetek, hogyha ők rákezdik!
Nagy fákhoz álljatok! Az megvéd napestig. –
—
Tizenkettedik ének
Gál Lacusra bízta odafönn a rendet,
maga száz paraszttal, a lovakon termett.
Volt paripa elég! Csak az kitett százat,
amit a tó körül az éjjel találtak.
De még az volt a jó, mind fel volt nyergelve,
meztelen kard lógott oldalt, a nyeregbe'.
Kis liget volt balra, oda bújtak mind el.
Várták a nagy turmát, mivel jön? Mi hírrel?
Ha várták, hát akkor nem hiába vártak.
Megjöttek! Számoltak talán háromszázat.
Mindegyik ló hátán két jó nagy zsák lógott.
A dézsma! A harang nem hiába kongott.
Kiáltott a hadnagy a bokor tövéből:
-Nagy Antal! Ezt küldi a püspök emlékül! –
Kiszedte a zsákból a tíz parasztfejet,
tíz bokor teteje adott nekik helyet.
Egy jelre százötven jó íj húrja pendült,
de fönn a hegyoldal még csak meg sem rezdült.
Ám mire elült a zúgó nyilak árja,
százhúsz nyílvessző szállt a bokor aljára.
Nem akadt csak egy is, mely ne ütött volna
mély sebet lovasba, vagy ha nem, a lóba.
Bukott le a pribék, rogyott a paripa.
Erre megsuhogott fönn négyszáz parittya.
Nem volt már közöttük seb nélkül, de egy se,
amikor felhangzott: rá-rá-rá a beste
vajdai vadakra, püspöki pribékre!
Nagy Antal száguldott rá a zsoldos népre.
Azok meg rémülten összegabalyodtak,
leszórták a dézsmát, s világgá futottak.
A hadnagy, a sebes mutatta a példát.
Elhagytak maguktól minden lopott prédát.
Az üldöző csapat lassan visszafordult.
Összeszedtek minden elszórt holmit zordul.
És amikor lassan a bozóthoz értek,
bénultan megálltak, és egymásra néztek.
Antal előlépett. A tíz bíró feje
nézett ágra tűzve, farkasszemet vele.
Könnybe lábadt szemmel nézett az ágakra.
Ajka szóra torzult: – Halál az urakra!!! –
Halál az urakra! Zúgott lentről, fentről.
Megzendült nyugatról, zengett napkeletről.
Kipattant a szikra! Izzott a zsarátnok.
Már csak az kellett, hogy lángot kapjon! Lángot!
Antal felléptetett a hegy tetejére,
a szíve, a lelke benn égett szemébe'.
" Ilonám! Tündöklő szép szerelmi álmom!
Rád lelek-é egyszer ez égő világon?!"