Izzó aggyal keresek valamit,
s próbálok értelmet adni,
a bennem bóklászó reménynek.
Mennyire semmi lehet az ember,
mikor keze a hiány-nyomokon matat,
s hol didereg, hol felizzik lelke.
Szeretnék lámpást gyújtani,
s meglelni békém magamban,
szorongó szerelmem elengedni.
Mint kivert kutya nyáridőn,
végtelen kínnal szomjazom,
repedt ajkammal oázist álmodom.
Aszalódott lényem érted sikolt,
kálvárián enyhülésért nyöszörög,
de rajta őrült hite mégsem segít.
Nincs békém, bennem születtél,
kínnak, vágynak, kábult ábrándként,
kinek magam leszek gyilkosa.
6 hozzászólás
Szia zuzmara! 🙂
Talán nem is hiszed, hogy mennyire együtt tudok érezni veled.
Fájdalmasan szép a vers, bennem a zárás hagyott maradandó nyomot.
A legszebbeket kívánom neked! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!!! 🙂
Újra előfordulok és hozom az új írásaim…
Az életem megváltozott, egy új szakaszát élem…
… egy friss vívódás nyomai ezek a gondolatok.
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Tünde!
Fájdalommal-reménységgel teli versed én is átérzem. Vannak idők az életünkben, amit átlátni nagyon nehéz, mert kétségek felmerülnek bennünk. Talán magunk se tudjuk, hogy amit átélünk, jó-e nekünk.
Fogadd tőlem együttérzésemet és szép éveket, boldogságot érj meg!
Szeretettel, megértéssel olvastam a versed:
Kata
Drága Kata!
Tudod, így jár az ember, ha rég nem látott érzések rohanják meg. Első nekirugaszkodásra képtelen elhinni, ami történik és küzd… vívódik… Most már helyére került minden… ezért is írtam a Késői kopogtatás című versem. 🙂
Köszönöm szavaid!
Szeretettel láttalak: Tünde
Kívánom, hogy találd meg békéd…
Drága Steph!
Egy ideig úgy gondoltam, lehetséges megtalálni. Mára rájöttem, több mint lehetetlen…
Ilyen az élet.
Szeretettel ölellek: Tünde