Gürci megpróbáltatásai

Egészen véletlenül találtam rájuk, ott a szénapadláson. Valami nyávogásra lettem figyelmes. Másztam fel a létrán, azt hittem Cirmi, mert napok óta nem láttam, nem jelentkezett a vacsoránál sem, hát mentem a hang után, gondoltam beteg lehet. Aztán egy egész kosár kiscicára bukkantam. Azt sem tudtam, honnan jött az áldás, egy egész kosár kiscica!… Hatan voltak. Próbáltak kimászni a félig már korhadt kosárból, de mindig visszacsúsztak. Egynek sikerült végül, egy kis cirmosnak. Ő bizonyult a legkitartóbbnak, benne volt a legnagyobb élni akarás, nem adta fel a küzdelmet.
Azután szóltam apának, nem értettem mi a reményvesztett nyávogás oka.
– Éhesek! – mondta apa – Azt hiszem Cirmi kölykei lehetnek. Valami érhette az anyjukat, láttam én rajta, hogy nagyon sovány, azt sem hittem volna, hogy ennyi kölyköt hoz a világra…
– Lehet, hogy elpusztult valahol, Apa?
– Valószínűnek tartom. Ki vannak éhezve a kiscicák. Pedig már nem is olyan picik, hogy csak úgy…
– Ne, Apa! Majd én etetem, gondozom őket.
– Ennyi kiscicát? És ugyan mit kezdünk ennyi macskával?
Mégis sikerült meggyőznöm apát. Talán azért is, mert tudta, mi lesz a végkimenetele. Nem akart vitatkozni velem, belement, hogy etessem, gondozzam őket, azután meg találjak nekik gazdit.

Keltem hajnalban, mire anya megfejte a tehenet, már ott álltam a sorban. Azután futottam vele a kiscicákhoz. Csakhogy ők még nem tudtak enni, még inni sem. Csak az a kis cirmos, amelyik kimászott a kosárból, ő nem adta fel. A kisujjamat a tejbe mártottam, és azt kezdte szopogatni, aztán a másik kezemmel adagoltam a tejet a kisujjamra… Nehezen ment, és csak kevéske tej jutott a pocakjába, de kérte, tovább kérte rendületlenül. A többiekkel is próbálkoztam ezzel a módszerrel, de úgy látszott már feladták, aludtak csak a kosár mélyén.
A kis cirmos harmadnap már a tenyeremből lefetyelte a tejet, pár nap elteltével a tálkából, mint a nagyok. A többi akkor már nem élt, csak ő egyedül gürcölt az életben maradásért. El is neveztem Gürcinek, és a szüleim beleegyeztek, hogy megtartsuk, tehát gazdit sem kellett keresnem neki.
A nevére viszont alaposan rászolgált a továbbiakban is.

Mire felnőtt, nagy erős kandúr lett belőle, és remek vadász. Jó erőben volt, és nem volt a háznál egyetlen egér sem, arra szorgosan ügyelt, de azért reggelente, és esténként is, sorba állt egy kis friss tejért. Azután ha beengedtem a meleg szobába, hideg téli estéken, elnyújtózott a kemencekuckóban és hálásan dorombolt órákon át. Nagyon szerettem Gürcit, talán azért, mert engem ismert anyjának, és mindig ragaszkodó, hűséges állat volt.

Aztán történt valami, amikor már városon folytattam tanulmányaimat. Szüleim beköltöztek a tanyáról a falusi házba. Amikor hazalátogattam, már ott vártak rám. Mindent megnéztem sorjában. Ott álltak a lovak az istállóban, a tehén is a kis bocival együtt, disznók az ólban, a baromfinak is meg volt a helye, sőt Buksi is ott csaholt örömében, hogy újra lát, no de hol van Gürci…
– Még Gürcit nem láttam, hol lehet? – észrevettem édesapámon, mintha ettől a kérdéstől kissé megrettent volna.
– Őt nem hoztátok ide? – kérdeztem ijedten.
– Dehogynem! Már hogyne hoztuk volna – siettek a válasszal mindketten.
– Zsákba tettem és fel a szekérre. Macskát úgy érdemes, akkor nem tud visszamenni, – mondta apa mentegetőzve – legalábbis eddig azt hittem. Itt aztán bezártam őket az istállóba két napra. Vagyis másnap este, amikor nyitottam az ajtót, úgy ugrott neki, olyan erővel, hogy kiszakította kezemből, az ajtó sarkig tárult, és mind kifutottak rajta. Ez a kettő itt van, látod? De Gürci eltűnt. Hívtuk, hívogattuk, aztán kerestük mindenfelé, de nem volt sehol, nem jelentkezett sem reggeliért, sem vacsoráért…
Nagyon elszomorodtam, tehát Gürci nincs többé, ez mégsem lehetséges. Nem tudtam belenyugodni.

Legközelebb azzal fogadtak a szüleim, hogy megvan Gürci. Kinn van a tanyán. Ott látták többször is, tejet is vittek neki. Aztán apa próbálta megfogni, de Gürci nem hagyta magát. Elfutott. Apa azt mondta, hogy az esetleg csak nekem sikerülne. Hogyan talált vissza a tanyára, arra senki sem tudott magyarázatot adni. Hiszen zsákban hozták, és egy macskának tíz kilométer sem kutya ám. Apa szerint engem keresett. Mivel itt a falusi háznál nem voltam, hát megkereste a régi otthonát, hátha ott talál. Megbeszéltük, hogy kimegyünk a tanyára egy hétvégén és újra ide hozzuk.

Nem került rá sor. Valahogy mindig sok volt a munka, a tennivaló, nem volt rá idő sohasem. Csak jöttem, elrepült az idő, s már futnom kellett vonatra, buszra. Apa mindig vitt tejet a tanyára Gürcinek.
November vége volt már, fagyos, ködös őszi idő. Szomorúan bámultam ki az ablakon és Gürcire gondoltam. Mi lehet vele? Apa azt mondta nincs már ott a tanyán. Nem jön a tejért, de különben sem talál már ott ennivalót. A kukoricát is betakarították, ilyenkor szoktak az egerek menedéket találni a tanyákon, hogy átvészeljék a telet. Tehát egeret sem tud fogni, és hamarosan leesik a hó…
– Hátha befogadták valahol egy tanyán – tűnődtem az ablakban állva, néztem a szürke, átláthatatlan ködbe, amikor valami nyávogásféle ütötte meg a fülem. Gürci! Ez volt az első gondolatom, amikor a szürke köd alján, ott lenn az udvaron, valami mozgást észleltem. Újra hallottam a gyengülő nyávogást, és akkor megláttam egy girhes cirmos macskát. Láttam erőtlen lépteit, láttam, amint a konyhaajtó felé vánszorog, egyre erőtlenebbül, egyre gyengülő miákolással…
– Gürci! – sikoltottam fel, s rohantam ki a ködös, dérlepte udvarra, s szinte a karjaimba ájult a macska, úgy hoztam be a konyhába. Apa azonnal futott, azt mondta hoz egy dobozt, és tegyük ide a tűzhely közelébe, hogy felmelegedjen. Anya tejet melegített, kis tálkáért futott…
Már a tűzhely mellett feküdt a dobozban betakargatva órákon át, amikor felnyitotta a szemét. Csupán halk nyöszörgést tudott produkálni, de már mozdulni is képtelen volt. Akkor szólalt meg apa.
– Tudod mit tettél, amikor nem hagytad elpusztulni a többivel? Hát most megint szüksége van rád!
Hálásan rámosolyogtam, és hoztam a tálkába készített meleg tejet. Úgy csöpögtettem bele a félig nyitott szájába, mindig újra és újra, míg egyszer megmozdult és nyelni kezdte. Adagoltam a tejet tovább, egy ideig még nyelte, aztán elaludt.
Estefelé már megmozdult, ült a tálka előtt, és enni kért. Vittem a langyos tejet, aprítottam bele egy kis kenyeret, s csak néztem a csontsovány macskát, néztem, mivé lett az a nagy erős kandúr, néztem, amint lassan lefetyeli a tejet, majd a kenyérből is csippent egy picit, s ereje fogytán újra elnyúlik a takarón… Még hallottam, dorombolni próbált, de nem sikerült neki, elaludt újra.

Másnap már többnyire üldögélt a dobozban, és egyre többet evett. Már biztos voltam benne, hogy életben marad. Mielőtt visszautaztam, elmondtam neki, hogy ezentúl itt az ő otthona. Én ugyan, nem leszek mindig itt, de jövök és akkor szeretném, ha itt találnám őt is. Legyen jó és szófogadó.

Mintha megértette volna minden szavamat, mert betartotta, úgy ahogy kértem. Felépült és ugyanolyan szép és erős lett, mint régen, az egerek menekültek is a háztól, ha nem akartak áldozatául esni ennek a kőkemény, rendíthetetlen vadásznak. Később már azt is megtanulta mikor megyek haza, ott üldögélt a kapu mellett a kerítés tetején, s amikor meglátott, futott elém, körbehízelegtük egymást, s azután ment mindenki a maga dolgára és eszébe sem jutott többé elhagyni a házat.