A farkasokat már kilőtték

Amikor a mesebeli Nagymama életkorára eszmélt, már ükanya korban vegetált. Valószínűleg, már jómaga sem tudta hány éves. Azért ükunokája, Tini-Piroska legalább havonta, rikító metálos szerelésében majdhogynem ciklikusan meglátogatta. A látogatás rendszerint a nyugdíjfolyósítás napjára esett. Bevásárolt, lerendezte a számlákat, takarított és feltöltötte Nagyi mobilkártyáját.
– Vegyél magadhoz is pénzt!- szorgalmazta a Nagyi. – Én úgysem költök semmire. Legfeljebb tejet és kenyeret veszek…- no meg néha egy-egy kis sütit – mondta huncutul mosolyogva.
Tini-Piroska csak még erre várt. Amilyen viharosan érkezett, olyan elánnal is távozott, de előtte minden alkalommal nyomatékosan figyelmeztette az idős asszonyt, hogy se a kaput, se a bejárati ajtót ne nyissa ki senkinek. A Nagyi sajnos hajlott, hogy bárkit beengedjen. Hiszen már olyan rég nem beszélgetett senkivel. Olvasni már nem bírt. Egész nap, a decibeleket nem spórolva, rádiót hallgatott, mert a TV képernyőn is csak árnyakat érzékelt. Bizony gyakran megtörtént, hogy csengetésre be-be engedett egy-egy ordas küllemű egyént a társasházba. De szerencsére eddig, nem mindegyik jutott fel az ötödik emeletre.
Történt egy alkalommal, hogy könnyű fémvázas járókeretével eltipegett tejet és kenyeret vásárolni. Az ilyen kiruccanások, sajnos rendszeresen próbára tették lelki és fizikai erejét. Visszatértekor, bár támolyogva, de gondosan bezárta maga mögött a bejárati ajtót. Már készült egy cseppet lepihenni, hogy egy kis erőt gyűjtsön, amikor a bejárati ajtón valaki erőszakosan és kitartóan csengetett. Még élt benne az a bizonyos veszély-reflex, amit egykoron a régmúlt időkben, a közismert farkas támadás váltott ki belőle. Most is, mintha az időktől megkövült tudata mélyen élesen megszólalt volna egy vészcsengő. De hát már réges- rég olvasta, hogy a farkasok már évtizedek óta kipusztultak. Állítólag azért van manapság nagy szükség a vadászokra, hogy szabályozzák azt a valamit…izé.. biológiai egyensúlyt.
Végül a kíváncsisága kerekedett felül. Ajtót nyitott. Ott állt az ajtóban Farkas, akit hírtelen nem ismert fel. Nem csoda, hiszen jól szabott öltönyére vett, fehér orvosi köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában gonoszul vigyorgott.
Magabiztos volt.
-A háziorvos megbízásából jöttem- mondta nyomatékkal. Már benn is volt a lakásban. – Az ön előre haladott korára való tekintettel, meg kell vizsgálnom és le kell ellenőriznem a gyógyszereit.
Az idős asszonynak eszébe sem jutott ellenkezni.
– Tegye szabaddá az egyik karját- utasította elellentmondást nem tűrően.
A Farkast már csak eszmélete utolsó szikráival ismerte fel, mivel a doki ruhás toportyán altatót fecskendezett a szabaddá tett karjába.
Talán egy napot és egy éjszakát feküdt eszméletlenül. Hidegre és ajtócsapkodásra ébredt. A bejárati ajtó nyitva tátongott és a folyosó huzatja olykor- olykor eljátszadozott vele. Fázott és elsőre nem tudta mi történt. Kikecmergett az ágyból ahol eddig ruhástól feküdt. Körbe tipeget a harminckét négyzetméteren. Mindenütt felfordulás, mindenét elvitték. Eszébe jutott a mobiltelefonja, amit mindég a párnája alatt tartott. Azt nem vitték el. A Tini-Piroska megtanította, csak egy gombot kell megnyomnia és már fel is tudta hívni. Szigorú férfi-robot hang tudatta, hogy az egységek elfogytak… Ezt nem értette. Kivánszorgott a folyosóra. Becsengetett a legközelebbi szomszédhoz.
Egy óra múlva Piroskák generációi képviseltették magukat a kis emeleti lakásban.
– Azonnal telefonálni kell a rendőrségre!- mondta az egyik.
Valószínűleg, a rémhírtől sokkolva senki sem hozott telefont.
– Itt van az enyém- nyújtotta át Nagyi, Tini-Piroskának. Amikor én hívtalak egy goromba alak válaszolt. Próbáld meg te is, hátha hozzád kedvesebb lesz.