Idézzük szellemét e vad hiánynak: leszegett fejjel kétes távolt fürkész kancsal szemünk. Hitte volna az ember, hitte volna, hogy egy maréknyi homok sártengerré dagad? Gondoltuk volna, hogy a csipetnyi önzéssel fűszerezett -mondhatjuk: feltétlen- odaadás a legaljasabb gonosztevővé érlel? Bizony.
.
A vasárnapot átaludtam. Mindegy is volt annak a napnak: nem volt mit enni, nem lett volna cigarettám, és… tulajdonképpen kedvem sem; semmihez. Hétfőn hajnalban rámmosolygott önvdelmi rendszerem legrendíthetetlenebb bástyájának őre: önbizalom és önbecsülés. A francba is azokkal a gőgös igazságérzet-koholta sérelmekkel, melyek bánatomat, csalódottságomat igyekeznek meglovagolni! Hiába vagy jó. Hiába vagy úttöröje a zord igazságnak: a rosszindulat, a gonoszság és ostobaság szövetsége zordabb.Erősebb is, mint véltem naiv ésszel a múlt évek folyamán. Vakmerőn bíztam a lojalitásban; önfeláldozóan vetettem magam bele az emberek életének (értelmének) javításába. Mára ez egy elsorvadt délibáb "agyafúrt valóm" vakító napsugarain. Vakság? Pont, hogy láttatni akartam; s ez volt a baj. Elavult eszmékkel kooperáltam; úgymint: szeretet, empátia, segítőkészség. És mostanra olybá tűnik, hogy a lehető legrosszabb fegyvernem elnyomásunk ellen.A megtépázott emberi szabadságunk oltárán meddő fohászként áldozott dogmák hada volt… semmi több. És mi a fenéért legyek rá büszke? Elmart, kivert kutyaként kóborol bennünk a becsület. Lelkünk az Igazság hamujából sült pogácsát csomagol… Nincs maradás… nincs kegyelem… A megbocsájtás olcsó remények martaléka: vica-versa nem működik. Jómagam miért is lennék olyan, mint Ti? Hónapokig küzdött bennem a gyarló emberi képzet… szégyellem magam. Emlékeztek régebbi szavaimra? A gyűlölet gyűlöletet szül, a bosszú bosszút. Fenttartom továbbra is. S sajnos a rádöbbenésemig eltelt idő szilánkosra törte szívemet… gyenge voltam. Elragadott a Bánat. Annak bánata, hogy elvették, ellopták életemet. És folyamatosan könnyezte szemem a vágyat: "Adják vissza!" … ez hajtott, éltetett. Még most is fojtogat a sírás, ha erre gondolok. De… semmi baj… Azt tudom, hogy nincs maradásom. Attól, hogy Szívem apró darabjait ragasztgatja össze újra a Béke, nem vagyok köteles olyanok közt élni (halni?), akik kihasználják őszinte mosolyomat. Nem vagyok köteles elfogadni a felrótt vádakat. Nem vagyok rá képes, hogy azok között szórjam az odaadás magasztos magjait, akik nem hajlandóak befogadni azt. Megfutamodom. Legyek gyáva! Maradjak az aljas, galád! Elcsépelt csata a jobb belátás és az objektivitás. Maradok az, aki voltam, nem igéz tovább eme álszent, koholt, alaptan megvető befolyás. Továbbra is kenyeret adok az éhezőnek, vizet a szomjazónak, kabátot a didergőnek… sorolhatnám. Az én Istenem áldjon mindenkit… Tisztában vagyok vele, hogy nincs ember a Földön, akiért kár lenne a szó. Nincs ember, aki ne érdemelne néhány kedves mondatot a "végitélet" napján. Igérem, mindenkiért, ugyanúgy kiállok, ahogy eddig… bármekkorát is rúgott belém. Fáj, mert… fáj. Nagyon fáj. Kapadohányom romboló füstjébe temetem arcomat. Talán zokogni volna kedvem… mások örömére. Megöl(t) a hiány, a szomorúság. Nikotin-sárga ujjaim közt egy karkötőt morzsolok…
_______________________________
Ahogy az eső, könnyem is elered:
kétes múlttá szűkülő jelened…
csak egy kéjes, izzó jelenet,
ami a Gonosz szívébe mart…
..
Titkokat komiszan tereget,
gyűlölködéssel eltemet;
koholt szó a szeretet:
s ő lesz majd, aki hírnévre hajt.
..
Én csak suttogom nevedet,
közönyödet flegmán neveled;
az egyszerűség legyen Teveled:
de rabság ez, mi tíz éve tart.