Intermezzo – találkozások a nagyvárosban
A cím nem igazán pontos, a két találkozás jóval aztán történt, hogy Elkéső rossz szokása szerint elkésett, és már nem tudott segíteni, így útja végleg elvált a két asszonytól, (tudjátok) Kalamajka Amandától, meg Gyöngyfűző Etkától. Mert későn érkezett, és már nem tudott rajtuk segíteni. Hát csak egyedül maradt, és nagyon magára maradt a városban. És nyomorgott, meg folyton menekülnie is kellett. Mert az üldözők keresték, szívósan, átkutatva a város minden zugot, vérebként loholtak nyomába. És volt is rá okuk. Mert nem hagyta bosszulatlanul a két asszony halálát.
Mivel az asszonyok nem tudták már gondját viselni, a mutatványokból szerzett pénze sose volt elég, rossz csehókban hamar átlátták, fogalma nincs a pénz értékéről. Így nehezen szerzett pénze mindig gyorsan elkopott, sokszor kukákból szerzett ételmaradékot, hált rossz sikátorokban, mindig ott, ahol épp elérte az éjszaka. De nem zavarta a nélkülözés, á, egyáltalán nem zavarta, sokkal inkább bántotta a magány. Mert igazából nem volt nem volt kihez szólnia, igazából már régóta, senkitől se kapott egyetlen jó szót. És lassan, igazi szeret keresővé vált…
De talán túlzás lenne azt mondani, hogy hősünk teljesen magányos volt, mert a rossz külvárosban, ahol bujkált, meg élt, és éjszakánként előbújtak, és nagy katlanokban égő tüzeknél melegedtek a fura, nappali fényre már soha többé nem vágyók. Párnájuk, takarójuk voltak kartondobozok, szeretőik a magány, istápolójuk volt telihold, dermesztő téli éjjeleken.
De Elkésőnek szerencséje lett, istápolóra lelt egy öreg koldus személyében. Az öreg csak fejét csóválta, mikor elmesélte, honnan érkezett.
– Hát szerzetnek elég fura vagy fiam, de, hogy öbölparti lennél… Jól ismerem őket. Még itt városban se tudsz magadról gondoskodni, el sem tudom képzelni, hogy maradtál egyáltalán életbe a lápon – egyre csak így dohogott.
Sokat tanult, és sok bölcsességet is hallott az öregtől, mert az különösen szeretett bölcselkedni, és hősünkben jó hallgatóságra akadt. És különösen eszébe véste a koldus következő mondását:
– Tudod, fiam én egyáltalán nem irigylem a gazdagok legtöbbjét. Mert, asszem, hogy az a gazdagság, amit mások nyomorúsága árán, meg az a boldogság, amit mások szomorúsága árán szerez meg az ember, vajmi keveset ér.
Aztán az öreg elhatározta, hogy kezébe veszi nevelését:
– Figyelj rám fiam. Etetlek, itatlak. Csináltam számadást: eddig pontosan 29 dollárba, és 29 centbe kerültél nekem. Lásd, kivel van dolgod, kamatot nem számítok. Nem kívánom, hogy az egészet egyszerre add meg, de jobb lesz, ha holnap elkezded a törlesztést – aztán látva a fiú elképedését folytatta: Na jól van, majd holnap megbeszéljük most inkább együnk, fiam. Nézd, mennyi finomság! Ma a Nagy Büdös falatozónál jártam, tudod, a kikötőnél. Hihetetlen, milyen finnyásak tudni lenni az emberek, és mennyi minden kerül a kuka-pocsékba! No de szerencsére, itt vagyunk mi! – terített meg az újságpapíron, és hozzáfogtak a falatozáshoz.
29 dollár, 29 cent? Ennyi pénz! Ennyit itt a külvárosban biztos nem lehet megszerezni! Oda kell mennem, ahol gazdag emberek az égig-terpeszkedőkben laknak. (Hősünk alighanem a felhőkarcolókra gondolt.) Persze, ez alighanem még nekik is nagyon- „naggyon” sok pénz! – csak ezeket gondolta.
És akkor el is jutott a belvárosba, tudjátok épp oda, ahol fura égig terpeszkedőkben laknak gazdag emberek. És, ha már eljutott idáig, elhatározta a pénzt, ha erőszakkal is (itt betörésre gondolt), minden áron meg kell szereznie. Későre járt már, mikor besurrant az egyik gőgős égig terpeszkedő óvatlanul nyitva hagyott kapuján. És még ő is kifulladt, mire felért a legfelső emeletre. Akkor csak elbűvölték a tetőről szóló hangok. (Hősünk sose hallott még zongorát.) És akkor megpillantotta a lányt.
– Mit keres itt?
– Tudja, én csak sétáltam az utcán, meghallottam a zenét, meg láttam a fényt. A fény meleg és maga az élet.
– 25 emeletmagasságból?
– Akár abból is. De egy vallomással tartozom. Én valójában csak betörtem ebbe az épületbe, de becs’szavamra, nincs mitől félnie. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: túlélő menekülő, és most már betörő. Valójában csak menekülök, sokszor magam elől, de épp most, jól tudom, kik elől.
– Ha már így megtisztel, hogy bemutatkozik, milliomos lány vagyok. Édesapám egy nagy újság tulajdonosa. Tudja, az apám még szedőként kezdte az újságnál. Soha életében nem károsított meg senkit. Nem lopott és nem tört be senkihez, Őróla igazán elmondható, hogy alulról tört fel. Az élete kész regény.
– Hát én ugyanezt nem mondhatom el magamról. Szándékaim szerint én sem károsítottam meg senkit, csak, ha szükséges volt. De amíg Önt meg nem láttam, az életem meglehetősen hétköznapi volt. Tudja, semmi balhé, semmi kaland. Én is alulról jövök, jól is éreztem lenn magam. Így hát ott is maradok. Az én szüleim is kiváló emberek voltak, és mélységesen tisztelem őket. Jut eszembe, van itt valami betörnivaló?
– A 4. emeleten, van apám képgyűjteménye: néhány Van Gogh, pár Tulous Loutrec litográfia, és Turner képek, meg Gulácsy festményei, az utóbbiakra különösen büszke.
– Nem ismerem az urakat, és nem utazom képekben. Kinek is tudnám eladni őket, a képeket ki kéne vágnom keretükből, így valószínűleg megsérülnének. Gondolom, a festők a szakmájukban igazi mesteremberek lehettek. Mindig is becsültem más munkáját, erre tanított öreg tanítóm.
– Amennyiben értékpapírokra gondol, azok biztonságos széfben vannak. De, ha érdekelné, tudom a kombinációt.
– Nem érdekelnek az értékpapírok, készpénzben utazom. Az értékpapírokat egy nagy teremben adják-veszik. A neve nem jut eszembe. Öreg tanítóm mesélt erről. Úgy mondta, ott mindig óriási a ricsaj. Haragos emberek kiabálnak, tülekednek, és valamiféle táblákat mutogatnak. Öreg barátom elmondta, hogy akkor ebből valakiknek sok pénz lesz, mások meg egyszeriben szegények lesznek. Az Ördög tudja, hogy is van ez. Ha el is venném azokat a papírokat, hát hogy a csudába találhatnák egy ilyen, nekem megfelelő, haragos kinézetű táblást? És, ha meg is találnám, hogy magyaráznám el neki, hogy jelenleg nekem 29 dollár és 29 cent kell? Lehet, az apja részvényei nem is érnek ennyit.
– Gyanítom, hogy a papírok sokkal többet érnek. Azt hiszem, magának inkább készpénz kellene. Apám ugyan sosem hord magával készpénzt, de a csekkfüzetét oda tudnám adni.
– Mire mennék vele. Restellem, de én nem tudok írni. Végképp nem tudnám hamisítani az apja aláírását. Beszélgessünk inkább. Azt hiszem, az akciót későbbre hagyom. Igazából én, miután megláttam, leginkább Önt szeretném elrabolni.
Akkor meg a lány arca egyszerre érdeklődővé vált (igazán érdekes, szeretetreméltó volt az a fickó).
És egymásba szerettek hirtelen akkor, de ez már egy más, egészen más történet, és azt már e sorok írójának nincs kedve, meg Ideje se megírni.