Csínytevések éjszakája

A közelmúltban egy kis üdülővárosban töltöttünk el egy hétvégét a barátnőmmel. Zsuzska szervezett mindent, gondoltam, én majd csak úgy belecsöppenek a kellemes programokba.
Már mindjárt a legelején rosszul indult. Fürödni mentünk. Ki gondolta volna, hogy ahol gyógyvíz van, ott nem lehet úszni, csak üldögélni a vízben. Ráadásul meleg vízben, ebben a dög melegben.
Nagy a medence, de a víz csak térdig ér. A környék minden nyugdíjasa ott üldögélt a medencében, beszélgettek, nevetgéltek. Beültünk mi is, de öt perc múlva úgy éreztem, ha nem történik valami robbanok. Tíz perc múlva megkérdeztem Zsuzskát:
– Te bírod még cérnával?
– Mit?
– Hát ezt a vízben üldögélést?…
– Akár napokig elüldögélnék benne, olyan jó meleg… – ez aztán a meglepetés!
– Itt döglődni ebben a pocsolyában… nálad elmentek otthonról? Figyelj, én ezt nem bírom tovább, megyek körülnézek, van-e itt egy normális medence, ahol legalább úszni lehet.
Találtam egy alig tíz méterest, de legalább hideg volt a víz és mély, ráadásul nem volt ott senki. Már ki tudja hányat fordultam, oda-vissza, aztán újra oda-vissza, hát nemhiába nem születtem a halak jegyében, sőt, a jóból is megárt a sok, meg már jól megmozgattam a váll-, no meg a hátizmaimat, szóval úgy éreztem, már ebből is elég volt. Visszamentem, gondoltam, csak ráunt Zsuzska is az üldögélésre. Dehogyis. Köszönte szépen, ő nagyszerűen érzi magát.
– Ezt nem hiszem el! Tudod mit, add ide a kulcsot, aztán felőlem innen akár nyugdíjba is mehetsz.
– Mit akarsz csinálni?
– Lebombázom az üdülőt! No, mozdulj már, add a kulcsot, átvedlek, aztán lógok egyet a városban.
– Jól van no, megyek én is!

Lógtunk együtt a városban, de nem volt semmi. Még egy nyamvadt kis park se, fákkal, ahol legalább levegőt kaphatna az ember. Zsuzska nyafogni kezdett.
– Minek a zöld, tudod, hogy allergiás vagyok.
– A pollenre drágám, néhány fától csak nem dobod fel a talpad?
– Jaj, mit eszel a fákon? Nem szeretem a fákat, a zöldet sem, a virágokat utálom…
Ez tényleg az a Zsuzska, aki harmadik általánosban jött az osztályba, s aki azóta is a legjobb barátnőm? Immár húsz éve. De hiszen nem is ismerem, olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Most éppen diszkóban vagyunk, Zsuzska ott vonaglik másodmagával a parketten, és vagy százan nézzük őket.
– No, nekem ebből elegem van. Mit bírsz még a meleg vízen és a diszkón kívül?
– A betont!
– Jól sejtettem. Hát menjünk a betonba. Van egy ötletem, ha vevő vagy egy kis csínytevésre?
– Bármikor! – ragyogtak fel váratlanul a szemei.

Amikor már a lakásban voltunk, előadtam az ötletem.
–Telefon-betyárkodunk. Benne vagy? – Elmondtam neki a részleteket. Egyre tágabb pupillákkal bámult rám. Na végre, valamiben egymásra találtunk. Zsuzska készült a szöveggel, neki ugyanis szakmába vágó. Elolvastam magam is a szöveget, hú, de fognak utálni a srácok engem ezért. Leírtam Zsuzskának a barátaim adatait, amire szüksége lehet. Kihangosítottam a telefonom és felhívtam az egyes számú jelöltet, Oszkárt. Zsuzska indított a szövegével.
– Jó estét kívánok. A Bevándorlási Hivatal Ellenőrzési Osztályáról hívom önt. Cseles Zsuzsanna vagyok. A horvát-magyar határon elfogtak egy perui lányt, Ochoa Milagrost, aki menekült kérelmet nyújtott be. Állítása szerint, az ön felesége, ezt a telefonszámot adta meg. Tehát, egyeztetés végett hívom önt, mert ha magyar állampolgárságú a férj, más elbírálás alá esik a hölgy. Tehát, ön Osztopán Oszkár, született 1987. április…
– Elnézést, a nevet újra… a lány nevét, legyen kedves. Nem tűnik ismerősnek.
– Ochoa Milagros. A legjobb az lenne, ha bemenne a legközelebbi Regionális Bevándorlási Hivatalba személyes egyeztetés végett.
– No de, este kilenckor? Azt sem tudom hol van ilyen hivatal…
– Sajnos, mi éjszaka is dolgozunk. Az lenne a legjobb, ha megmondaná hol tartózkodik jelenleg, és akkor útba tudnám igazítani, hol találja a legközelebbi hivatalt.
– De… nekem most programom van, itt az ajtóban várnak rám… nem lehetne esetleg holnap?…
– A lány érdeke lenne, hogy mielőbb túl legyünk rajta, addig ugyanis, fogva tartják…
Láttam, Zsuzska mindjárt elröhögi magát, így hát közbeléptem.
– Szia Oszi, itt Tifani…
– Most mi van? Te hogy kerülsz oda? Most már semmit sem értek…
– Közbe kellett lépnem, olyan készséges voltál, hogy képes lettél volna rögvest feleségül venni azt a perui lányt.
– Te tudod milyen vagyok, ha azzal segíthetek, hát feleségül veszem…
– Ne várakoztasd a barátaidat, inkább menj. Kellemes csínytevések éjszakáját!
– Remélem tudod, hogy ezt visszakapod!…

Zsuzskával gurultunk a nevetéstől. Ilyen reakcióra nem igazán számítottunk. Jöhet a következő áldozat, Pali. Vajon belőle milyen reakciókat vált ki ez a tréfa.
– Jó estét kívánok. A Bevándorlási Hivatal Ellenőrzési Osztályáról hívom önt. Cseles Zsuzsanna vagyok. A horvát-magyar határon elfogtak egy perui lányt, Ochoa Milagrost, aki menekült kérelmet nyújtott be. Állítása szerint, az ön felesége, ezt a telefonszámot adta meg. Tehát, egyeztetés végett hívom önt, mert ha magyar állampolgárságú a férj, más elbírálás alá esik a hölgy. Tehát, ön Pölöskei Pál, született 1992. szeptember…
– Tifani, megismerem a hangod!
Még, hogy megismeri a hangom? Amikor nem is az én hangom… adok én neked. Intettem Zsuzskának, hogy folytassa, álljon elő a bizonyítékokkal.
– Uram, bizonyára összetéveszt valakivel, én a Bevándorlási Hivataltól hívom, az érdekházasság a szakterületem. Ellenőriznem kell, hogy ön-e az adott perui hölgy férje, mert ha igen, akkor más elbírálás alá esik, azt hiszem, hogy ez közös érdekük, tehát arra kérem, legyen együttműködő. Tehát a perui hölgy, Ochoa Milagros, azt állította, hogy ön, Pölöskei Pál, született 1992. szeptember 23-án, lakcíme: Degesz, Akácos út 44…
Zsuzska még folytatta volna, ki tudja meddig, de már megszántam a fiatalembert, olyan csendben volt, csak nem rémült halálra?
– Szia Pali, itt Tifani.
– Nem mondod? Akkor eddig kivel beszéltem?
– Hát velem, – szólalt meg váratlanul Zsuzska – és nehogy azt állítsd, hogy egyforma a hangunk.
– Tényleg nem… de tudtam, hogy ez csak Tifani lehet… és cseles, nagyon cseles…
– Tényleg, Cseles! – hahotáztunk. – Hogy lehet, hogy ennyire jól ismersz? Oszkár régebben ismer már, és öt perccel ezelőtt feleségül akarta venni Ochoa Milagrost.
– No látod, hát engem nem abból a fából faragtak. Számíthatsz rá, hogy ezt visszakapod.

Zsuzskának tetszett a játék, most már ő unszolt, hogy legalább még egyet… Úgy döntöttem, legyen az Flórián, egy barátnőm férje. Bár, ha belegondolok, onnan duplán visszakaphatom.
– Jó estét kívánok. A Bevándorlási Hivatal Ellenőrzési Osztályáról hívom önt. Cseles Zsuzsanna vagyok. A horvát-magyar határon elfogtak egy perui lányt, Ochoa Milagrost, aki menekült kérelmet nyújtott be. Állítása szerint, az ön felesége, ezt a telefonszámot adta meg. Tehát, egyeztetés végett hívom önt, mert ha magyar állampolgárságú a férj, más elbírálás alá esik a hölgy. Tehát, ön…
– Álljunk meg… álljunk meg egy szóra… én nem ismerek semmiféle perui állampolgárt… nekem magyar feleségem van.
– Kérem, fáradjon be a legközelebbi Bevándorlási Hivatalba, személyes egyeztetés…
– Komolyan mondja, hogy nekem szombaton este tízkor ezzel kellene foglalkoznom?…
– Ön Fóti Flórián, született 1983. január…
– Honnan tudja az adataimat?…
– Uram, előttem van a házassági anyakönyvi kivonat, onnan olvasom az adatait…
– Egyébként is, ez a céges telefonom, honnan tudják a számot?…
– Onnan, hogy erről a számról hívtál egyszer egy bizonyos Tifani nevezetű minden lében kanalat… Hali!… – úgy éreztem, itt az ideje, hogy közbelépjek, még mielőtt teljesen kiborul.
– Tifani, megöllek tudod?
– Most már igen, de legalább Csilla jókat röhögött a háttérben.
– Szóval ő is be volt avatva a dologba?…
– Azt nem mondtam, csak hallottam, hogy fuldoklott a nevetéstől. Nektek is, kellemes csínytevések éjszakáját.
Ekkor ért a legnagyobb meglepetés. Esemes érkezett Flóriántól.
„Maradjon köztünk. Hány éves a perui feleségem?”