Óriási nagy Világban, apró porszem létem,
körülöttem, mint a tenger, hömpölyögnek érzem.
Amint mellém érnek, belém rúgnak párat,
az öröm gyorsan elhagy, s felváltja a bánat.
Ó te Világ! Miért vagy ily gonosz?
Ez a kérdés én bennem, bánatot fokoz.
Egyedül e nagy Világban, tehetetlen vagyok.
Mögöttem az üres tér, de az ellenfelek nagyok.
Már több tíz éve, egyedül a csatában,
vállvetve a senkivel, együtt óvjuk a Váram.
Utolsó lélegzettel még egy lépést teszek,
hogyha Váram enyém nem, hát senkié sem lehet!
2 hozzászólás
Szia!
Megfogott a műved, olyan érzésekről írsz, melyhez hasonlóakat egyszer mindnyájunknak meg kell tapasztalnunk. Nagyon ismerős, emberközeli gondolatokról írsz. A gyászra nehéz bármit mondani, sajnos része az életnek, és aki tudja milyen érzés, már valamennyire érti az élet fájdalmas törvényszerűségeit. Versedben több tetszetős megoldással is találkoztam, melyek érdemesek az elolvasásra.
Üdv.:Tamás
Szia!
Örvendek kedves Tamás, hogy elolvastad művemet, annak pedig még jobban örülök, hogy megfogott a vers. Köszönöm ezt a pár sort. Nagyon igaz amit írtál. Nagyon nehéz időszak, ha meghal egy hozzátartozonk.