Űrkutatás

„majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz”

Jenei Gyula

Emlékszel? Úgy döntöttél, másik géppel mész, hogy hamarabb kiérj a konferenciára. A természeti erőforrások ma is végesek, s azok hatékony és hasznos kiaknázásáról már nem tudunk meg többet általad.
Milyen lelkes voltál pedig mindig, már tíz éves korodban is csak azt lehetett látni, hogy virágokat gyűjtesz a méheknek, nehogy munka nélkül maradjanak, levelekből hangyalabirintust építettél, hogy kondiban legyenek, sőt, még nevet is adtál nekik. Felnőtt korodban is ilyen voltál. Ha elkezdtél valamit, mint a gőzös haladtál előre, nehéz volt megállítani.
Egy időben pilóta is akartál lenni, hogy meglesd felülről az esőerdőket, meg lásd a lombok közt cikázó majmokat. Adtam neked egy fürt banánt, és be sem állt a szád, csak mondtad, mondtad, hogy Dél-Amerika így-meg úgy, és te tudod, és te majd…
Aztán mégis kutató vált belőled, mert jobban lekötött a természet, mint a technika világa. Ez volt a te utad, a konferenciák, missziók, a tudomány minden áron. Elismert szakember lettél, és sokat utaztál. Engem is elvittél legutóbb magaddal, együtt csodáltuk az orchideák csodás világát, láttuk a színpompás leandereket, s csak hallgattuk eszmefuttatásodat a pampákról.
Akárhogy is, de sokszor vitáztunk, emlékszem. Te inkább idealista voltál, én realista. Furcsán közelítetted meg az elért kutatási eredményeket, vagy túl naiv voltál, nem tudom, de nem értettünk mindig, mindenben egyet. A vége persze az lett, hogy neked lett igazad. Valahogy mindig meg tudtál győzni.
A géped lezuhant. Minden összeomlott. Sírásra késztetnek az esőerdők, a majmok, a méhek, orchideák, leander, pampák, ha meglátok egy repülőt, vagy hangyákat, virágokat, s eszem egy fürt banánt. De a viták is hiányoznak. Vajon a természet része az is, hogy egy anya elveszti a fiát? Ezt vajon kutatják? Mondjuk az űrkutatók; mert nagy az űr…