Nagyapám történetei 4

Szintén a paradicsomos nyáron történt, a bulgáriai kempingben, mikor nagyapám is velünk nyaralt. Több napos könyörgésnek engedve, ráállt, hogy végre mi ketten, öcsémmel aludjunk az utánfutós sátorban és ő átköltözik addig a hálófülkénkbe a nagysátorban. Nem szerette, mert a derekának jobb volt az utánfutóban lévő szivacs, mint a gumimatrac, s nem lehetett megcserélni, mert mindenféle fémek kiszúrták volna, legalábbis szerinte. De mégis csak az unokái voltunk, így hajlandónak mutatkozott beáldozni pár éjszakát a kedvünkért.

Azzal az izgalommal tértünk nyugovóra, amire csak fiatal tinédzserek és kisgyerekek képesek, amikor kiharcolnak maguknak egy egyébként nem túl komfortos engedményt. Volt némi párnacsata is, ezt a sátorban nem tehettük, mert a repkedő párnákat a szomszéd hálófülkében a szüleink mindig észrevették. Itt viszont legfeljebb pöttyet billegett az utánfutó, azt pedig ugyan ki látja a sötétben?

Aznap éjjel kisebb vihar is zúgott a fák között, de mi a fiatalság teljes nyári gondmentességével aludtunk. Reggel korán az öcsém rázogatja a vállam, reklamálja, hogy pisilnie kell.
– Elég nagyfiú vagy, menj ki és hagyj aludni!
– Nem tudok, vizes leszek – panaszolja
– Igen, éjjel vihar volt, nedves a fű, és akkor mi van? Menj papucsban!
– Nem tudok, elsüllyedt és a tiéd is – kezd ingerült lenni, de én is, ahogy fokozatosan kiverte az álmot a szememből.
– Mit csináltál a papucsommal? Egyszer úgyis kinyírlak! Na jó, most megyünk és összeszedjük, utána bedoblak a tengerbe – ezzel átlendültem az utánfutós sátor peremén.

Épp nem estem a vízbe, utolsó pillanatban kapaszkodtam meg. Az éjjeli vihar, no és gondolom az esti csata himbálózása kimozdította az utánfutó kerekeit a kitámasztó kövek mögül és a vihar szele szépen belehajtotta a tengerbe. Akkor kelt fel a nap, bevilágította a partot, a lecsendesült tenger lágy hullámait, a még alvó kemping sátrait és minket, ahogy a parttól három-négyszáz méterre szelíden ringatózunk a peremig merült utánfutóban. Egy sátor sétál a vízen, belőle két gyerek kandikál.

Egy darabig tanakodtunk, a legfontosabb és legsürgősebb kérdéseken. Ennyire benn vannak-e cápák, milyen mély a víz és hogyan csinálunk horgot, amivel halat foghatunk magunknak, hogy ne éhezzünk. Milyen lehet a nyers hal, meddig kell sodródni, hogy a tenger túlpartján kössünk ki. Elég lesz-e a kóla, amit este betáraztunk, egy cápát ellehet-e riasztani szúnyogölővel. Ki mikor lesz őrségben, hogy nevezzük el az utánfutót, hiszen tengeri jármű lett belőle. A szüleinknek hány nap múlva fog feltűnni, hogy eltűntünk, fizetnek-e értünk majd váltságdíjat, ha rabszolga-kereskedők találnak ránk, s hasonlók.

Aztán hirtelen benépesült az egyre távolabbi part, mert a szél azért csak beljebb és beljebb sodort bennünket, mégis észrevett valaki. Fellármázott többeket is, bár azt nem tudtuk meg, milyen fogadási téteket kötöttek ránk, de páran azonnal a vízbe vetették magukat és felénk kezdtek úszni. Ez még korai volt, hiszen a kaland épp hogy elkezdődött. Próbáltunk távolabb evezni, de puszta kézzel ez nemigen ment.

Közben nagyapánk elkötött egy csónakot. A helyi kagylászok alkalmatossága volt, feltankolva, tele büdös kagylóhéjjal és mindenféle vacakkal. Sikerült a motort életre keltenie, helycsinálásképp kidobált ezt-azt és utánunk eredt. Azt igazán nem tudhatta, hogy előző este a tulajok karbantartás miatt már félig leszerelték a motor rögzítését, így fordulhatott elő, hogy egy elegáns íves forduló során, ahogy megközelített minket, az nemes egyszerűséggel levált és elsüllyedt.

Az egyre magasabbra kapaszkodó nap vidáman figyelhette, ahogy az utánfutós sátor és a motorcsónak egymástól alig ötven méterre, csendben ringott a hullámokon, immáron már jó öt-hatszáz méterre a parttól, ahová közben a kemping vízimentői is megérkeztek. Lovon, mert akkoriban az volt nekik.

Nagyapánknak próbáltunk átdobálni csokis nápolyit, hogy ne éhezzen, de ahhoz túl nagy volt távolság, a halak viszont örültek. Közelebb evezni nem tudott, mert az evezők is azok a tárgyak között voltak, amiket a parton, mint helyet foglaló felesleges holmikat, kiszórt. Viszont talált egy mentőövet, ami vízbe dobása után rögvest elsüllyedt, mint a kő. Ezért később a kagylászokat megbüntették, cserébe romlott kagylókat csempésztek nagyapám fehér Skodájának pótkerekébe, amit csak hetek múltán talált meg.

A felénk úszók már féltávon voltak, nagyapánk is kezdett vízbe ereszkedni értünk, ami részéről dőreség volt, nem tudott jól úszni. Mondtam neki, ha mindenképp jönni akar, akkor majd kimentem, nemrég tanultam vízből mentést. Igaz, a próbababát véletlenül megfojtottam.

A vízimentők valahonnan előráncigálták a saját csónakjukat és ők is megindultak felénk. Szinte egyszerre értek oda az úszókkal, percek alatt egész szép tömeg gyűlt körénk. Mindenkit csokis nápolyival kínáltunk és kértünk ivóvizet a hosszú útra, de nem engedtek megszökni. Helyette az ünneplő tömeg éljenzése közepette partra vontattak minket. Legalább a csónakba nem kellett átszállnunk szégyenszemre, dedósok módjára. Maradhattunk méltóságteljesen az utánfutós sátorban, aminek tetejére már egy zászlót is eszkábáltunk öcsém egyik pólójából és a kagylász-csónakban talált valami hegyes eszközből.

Mire visszaértünk és megreggeliztünk, addigra a szüleink is felébredtek és kikászálódtak a sátorból. A rendőrségi kihallgatásuk után kicsit összevesztek nagyapámmal, így az szegény többfrontos harcot vívott, mert a kagylászok is zaklatták az elsüllyedt csónakmotor miatt, pedig azt később sikerült megtalálni.

Sajnos többször nem aludhattunk az utánfutós sátorban, noha onnantól egy fához is ki lett kötve.