Angliai úti beszámoló, első és második nap

2014 nyarán egy utazási irodával voltunk Londonban, és Dél-Angliában, sok érdekességet láttunk, és sok csalódásban is volt részünk. Egy hetes út volt, egy /számomra kényelmetlen/ busszal, és sok tanulsággal. Aki kíváncsi rá, tartson velem!
Angliai utunk első napján csak buszoztunk, és buszoztunk, miközben az idegenvezetőnk Anglia viharos történelméről tartott végtelen előadást a számunkra.
Ausztrián keresztül a „már ismerős” autópályákon haladtunk, amerre jártunk már Svájcba, és Franciaországba menet. Az országhatárok elhagyását csak egy-egy táblából vettük észre, ami nekem még ennyi idő után is mindig meglepő. Az egyetlen említésre méltó dolog egy útjavítás volt Németországban, ami miatt eltereltek bennünket, és még egy órával többet ültünk a buszon.
A buszon nem volt lábtartó a székeken, így ha hátradőltem az ülésen, akkor a levegőben kalimpált a lábam, vagy a szék szélén ücsörögtem, hogy leérjen a lábam a földre. Estére bucira dagadt lábbal érkeztem meg az első szállásunkra, ami Mannheim mellett volt, de akárhol is lehetett volna, mert este tizenegy óra volt, és ennek megfelelően korom sötét.

A második nap reggelén ebben a szállodában ettük az utolsó normális reggelit az utazás alatt, az angliai reggelikről majd később számolok be.
Reggeli után a férjem felderítő munkát végzett a szálloda konyhai szemetese mellett, és egy kartondobozt zsákmányolt, amit kitömött üres üdítős palackokkal, és ez lett a lábtartóm. A házilagosan barkácsolt holmi nagyon jó szolgálatot tett, elkísért Angliába, majd hazajött velem Budapestre. A férjem ötlete volt a megmentőm, mert e nélkül egy szenvedés lett volna számomra ez az utazás.
A második napon, zuhogó esőben vártunk Calaisban, hogy behajózhassunk a kompba, előtte még volt egy kis izgalom, mert a sofőr eltévedt /bár ezt nem osztották meg az utasokkal, de azért észrevettük, hogy egy körforgalomban nem Calais felé fordultak/.
Calaisban zuhogó esőben ki kellett szállnunk a buszból, hogy a Franciaországba kihelyezett angol határőrök beszkenneljék az útleveleinket az adatállományukba, és megnézzék nem vagyunk-e kitiltva a szigetországból valamiért. Olyan becsekkolás volt, mintha egy repülőtéren lettünk volna. Mindenki simán átment a vizsgálaton, bár az úti társaink közül, az elhelyezett tiltó táblák ellenére, páran videóra vették a határőrséget, azt nem tudom, hogy minek…
Végül, csak elértük a kitűzött időre a megfelelő dokkot, és begördült velük a busz, a komp gyomrába. A komp vitt át minket a La Manche csatornán Calaisból Doverbe, Angliába.
A La Manche csatornát az angolok nem így hívják, ők csak angol csatornának nevezik. A komp másfél óra alatt kelt át a csatornán.
Mielőtt kihajóztunk Calaisból, fel-alá szaladgáltunk a kompban, hogy megtaláljuk a nyitott fedélzetet, ahonnan a férjem fényképezni akart. Nem volt egyszerű, a hatalmas kompon megtalálni, de mire elindult a komp, végre ott álltunk rajta, bár kapaszkodni kellett erősen, mert majd elvitt róla a jeges szél minket. Mire kijutottunk a nyitott fedélzetre, szerencsére elállt az eső, és mire kihajóztunk a nap is kisütött, lehetett pár jó fényképet készíteni.
Nagyon praktikusan oldották meg a komp belsejében a tájékoztatást: széles színes csíkokat festettek végig a szintek különböző részein. Ezek mutatták, merre kell majd menni a buszunkhoz. Csak meg kellett jegyezni a mi színünket. A lépcsőházakban is színcsíkok irányították az utasokat, így viszonylag gyorsan mozgott a tömeg! Nekünk a sárga szín volt, amit figyelnünk kellett, ez vezetett el a buszunkhoz a hatalmas kompon.
A nyitott fedélzet keresgélésének meglett a haszna, mert addigra már jártunk kb. mindenütt /csak a gépházban nem/ a kompon. Voltunk a társalgóban, az étteremben, tudtuk hol vannak a mosdók, a boltok, a kamionosok pihenője, a játéktermek, így már teljesen otthonosan mozogtunk rajta, bár nem valami stabilan, az érezhető imbolygás miatt. Itt szereztük be első angliai szerzeményünket, egy konnektor átalakítót, mert Angliában semmi nem olyan, mint a kontinensen, még a konnektorok sem.
Azután beültünk az étterembe, megkóstoltuk az igazi angol cidert, ami nem bor, nem is sör, nem is pezsgő, hanem egy almából készült, enyhe alkohol tartalmú üdítő. Szerintem az almaecetre emlékeztet az íze, csak pezseg egy kicsit, mert enyhén szénsavas. A ciderünket kortyolgatva néztük a nagy ablakokon keresztül a tajtékos hullámokat vető La Manche csatornát, amíg a távolban feltűnt egy sötét csík, ami a szárazföldet jelezte.
Amint felfedeztük, hogy közeledünk Dover fehér szikláihoz, visszamentünk a nyitott fedélzetre, aminek a szárazföld felőli oldalán már nem volt akkora szél, hogy ne bámészkodtunk volna ott addig, ameddig a fekete csíkból előbb egy ködös sziklapart lett, majd közeledve kitisztult az idő, kisütött a nap, és saját szemünkkel megláttuk Dover fehér szikláit, amik száz méter magasan szegélyezik a partot. Anglia itt van a legközelebb Európához, és amíg a Csalagutat meg nem építették, ez volt Anglia kapuja. Ide érkeztek az utazók, és most mi is! Ezekről a fehér sziklákról kapta Anglia az „Albion” /fehér/ nevet, és ezek álltak őrt a partoknál, és védték meg sokszor sikerrel, az idegen betolakodóktól a szigetet. Láttuk, ahogy erodálódnak a tengerparton ezek a sziklák, sok hatalmas darab szakad le róluk, és zuhan le a vízbe, így kopik a part, és távolodik Anglia Európától. 🙂
Amikor kigördült velünk a busz a kompról /még a kompban be kellett szállni a buszba/, hirtelen a bal oldali közlekedésre kellett a sofőröknek átállniuk, de szerencsére nem volt ezzel probléma, mert nagyon sokszor mentünk autópályán, ahol – szerencsére – elég nehéz a szembejövő sávba átmenni.
Doverben ért minket az első csalódás az utazási iroda katalógusában meghirdetett programmal kapcsolatban, ami Dover ősi várának megtekintését ígérte.
A megtekintésből annyi lett, hogy az idegenvezető kimutatott a busz ablakán, hogy ott van a vár, fenn a hegyen, aminek körülbelül egynegyede látszott az útról, egy pillanatra. Sem a várat nem néztük meg, sem Dover fehér szikláin nem sétáltunk.
A busz nyelte a kilométereket Kent megyében, úti célunk – a London külterületén lévő – Greenwich Park felé, mi meg lelkesen néztük, és fényképeztük, az angol tájra annyira jellemző vöröstéglás házakat.
Greenwich Parkban ért minket a következő csalódás, mert mire odaértünk, az ott lévő összes létesítmény már bezárt.
Csak kívülről, a kerítésen bekukucskálva lehetett megnézni a Királyi Obszervatóriumot, a Planetáriumot, a nulladik délkört, ami hagyományosan a zónaidő számításának az alapja, és a Királyi Obszervatórium udvarán húzódik végig. Egy tíz centiméter széles acélszalag jelöli az udvar kövezetében. A későn jövő turisták kedvéért a délkör vonalát meghosszabbították a kerítésen kívülre, a falra felfestve, ahol egy csepp helyen tolongott egy csomó ember, hogy lefényképezzék, amint az egyik lábukkal a nyugati félgömbön, a másik lábukkal a keleti félgömbön állnak – földrajzilag. Mivel a nulladik délkör nem csak a zónaidő számításának az alapja, hanem a földrajzi hosszúsági körök egyezményes kiindulási pontja is. A földrajzi hosszúsági köröket tőle két irányban indulva 180 fokig számítják, keletre pozitív, nyugatra negatív előjellel. Éjjel, amikor nem látszik az acélszalag, egy zöld lézersugár jelzi a nulladik délkört.
Mi nem álltunk be tolongani, inkább a kilátóteraszon időztünk, ahonnan először tárult a szemünk elé, egész London panorámája. Meglepő látvány volt, mert a Temze déli partján állva az innenső parton a Királyi parkot, és történelmi épületeket láttunk, míg a folyó túloldalán elsősorban a különböző alakú, csillogó felületű felhőkarcolókat láttuk, beékelődve a történelmi házak közé, és árnyékot vetve rájuk.
Furcsa volt, hogy a felhőkarcolók nem egy külön negyedben állnak, mint Párizsban, hanem „megszórták” velük Londont.
Van köztük tű alakú, uborka alakú, borotva alakú, üvegszilánk alakú, persze hasáb alakúak is vannak, az egyiknek egy piramis alakú sapka van a tetején. Ezekben az épületekben elsősorban irodák, bevásárló központok, szállodák vannak.
Akkor még nem sejtettük, hogy akármilyen történelmi nevezetességet fogunk fényképezni Londonban, a háttérben általában benne lesz egy-egy égre törő modern épület is. London átépítése gőz erővel folyt akkor is, amikor ott jártunk, erről a számtalan, az égre meredő toronydaru látványa árulkodott.
A Temze déli partján, a kilátó terasz előtt elterülő részen látható történelmi épületek kis maketteknek tűntek a felhőkarcolókhoz képest.
A teraszhoz legközelebbi épület, az I. Jakab király építette palota, /Queen’s House/ amit a felesége Dániai Anna részére emeltek, akinek nem volt kívánatos a jelenléte az udvarban, a király homoszexualitása miatt. 1616-ban épült, és fehérre festett falával, és kétsoros oszlopok szegélyezte, palladio stílusú átjáróival engem egy esküvői tortára emlékeztetett. Régebben tengerésztisztképző volt, ma a Tengerészeti Múzeum része.
Itt kezdett elbűvölni engem Anglia, hiszen hol van még a világon olyan épület, ami 1616 óta változatlan formában áll? Ide nem ért el a mindent letaroló két világháború, legfeljebb egymással csatáztak az angolok, de ez /Cromwelt, és a második világháború bombázásait kivéve/ nem járt számottevő rombolással.
A terasztól távolabbi két szimmetrikusan egyforma, kupolás épület, a Greenwich Egyetem épületei, ahol 1890-től a mai napig oktatnak.
Sajnos egyik épület megtekintésére sem volt idő, és lehetőség, csak kívülről, és messziről nézhettük meg őket.
Ott a Királyi Obszervatórium kerítésének falán függ az a különleges, és díszes óra, amelynek számlapja nem 12 órára van osztva, hanem 24 órára, így a kismutató egy teljes nap alatt egyszer jár körbe. Ez az óra mutatja a Föld összes időzónájának alapjául szolgáló greenwichi pontos időt.
A nyakunkat tekergetve hagytuk el a csillagászat, és a térképészet kultikus helyét Greenwichet, mert meg szerettünk volna pillantani egyet a sok mókus közül, amik ott élnek a parkban. Sajnos már a mókusoknál is záróra volt, mert egyet sem láttunk.
Visszaszálltunk a buszba, és megkezdtük a szálláshelyükre való végtelen utazást. Amíg áthaladtunk Londonon, addig kíváncsian elnézelődtünk, ismerkedtünk a várossal. Érdekes volt, amikor a Temze alatt egy alagúton vitt át minket a busz, de amikor már gyárak, raktárak szegélyezték az utakat, az volt az érzésünk, hogy lemegyünk lassan London térképéről.
Enfieldben volt az utazási iroda által lefoglalt szállásunk, egy ipari parkban kialakított „Premier Inn” nevű szállodában.
Jó későn, jó sötétben érkeztünk meg, kiosztották a szobakulcsokat, felcuccoltunk nagy keservesen az egyetlen lifttel a harmadik emeletre, azzal az instrukcióval, hogy egy gyors kézmosás, és menjünk vacsorázni.
A szobában olyan hideg volt, mint a hűtőszekrényben, de hiába nyomkodtuk a klíma távirányítóját, semmi sem történt. Na, itt meg fogunk fagyni, az tuti, ez volt az első benyomásunk, aztán siettünk az utasításnak megfelelően az étterembe. Nagyon kár volt sietni, mert másfél órát vártunk a vacsorára, addig nyugodtan kipakolhattunk volna. Amikor már majd elaludtunk az asztalnál, amiben a várakozás alatt elfogyasztott sörnek is volt némi szerepe, végre hozták az ételt. Valami sült golyók voltak, egy fura ízű panírban. Nem volt hozzá sem köret, sem saláta, és nem tudtuk megállapítani, hogy mi lehet. Az asztaltársaságunk egyes tagjai szerint hal, amitől a férjem rögtön letette a villát, így bedobtam, hogy szerintem csirkemell, de a férjemben már a gyanú árnyéka felmerült, hogy talán mégis hal, így alig evett belőle, pedig ez volt a vacsora csúcspontja. Ugyanis második fogásnak rengeteg sült krumplit hoztak, és egy többé-kevésbé elégetett hamburgert, sült szalonnák lógtak ki belőle, és szörnyen nézett ki. Én ettem egy kis sült krumplit, a hamburger akkor sem kell nekem, ha nincs elégetve, és nem este tíz óra van. Így abban nem tettem kárt, de úgy láttam, hogy az egészen fiatalok, és a mázsán felüli súlyú útitársaink kivételével senki sem nyúlt hozzá. Desszertnek kaptunk egy megállapíthatatlan ízű fagylaltot, aztán visszatértünk a jeges szobánkba.
Kiderült, hogy a klíma távirányítójában nincsen elem, és magán a szerkentyűn nincsenek kezelő gombok. Még szerencsére egyikünk MP3 lejátszójában pont ilyen elem volt, és végre ki tudtuk kapcsolni a szibériai hideget, amit fújt a klíma. A szoba egy rémálom volt egyébként.
Az ágy olyan magas volt, hogy nem lehetett ráülni öltözködésnél, a padlószőnyeg koszos, büdös, az ablakot kb. 5 centinyire lehetett kinyitni /kint melegebb volt/. Az ablakunk egy nagy forgalmú országútra nézett, és az ablak alatt szemetes konténerek voltak. A tévé alatti polc leszakadt, és egy darab oda nem illő fával volt kontár módon megszögelve, de ferdére sikerült a javítás, így csálén állt a tévé. A szobában nem volt egyetlen olyan lámpa sem, ami megfelelő fényt adott volna. Félhomályban botorkáltunk. A fürdőben a kád fekete volt a szutyoktól, és rögzített zuhany volt, amiből ömlött a víz, bárhogyan tekerted a csapot.
A csap is megér egy misét, mert már jártunk néhány helyen, de ilyet, hogy csak az egyik csapból jön víz a keverőcsapnál, még soha nem láttunk. Én attól tartottam, hogy csak a forró víz működik, és nem lehet megfürdeni, csak megfőni a víz alatt, de aztán a férjem kiderítette, hogy ha nyitva van a meleg csap, akkor fondorlatos módon, a hideg csap csavargatásával lehet állítani a hőmérsékletet, annak dacára, hogy amíg a meleg csapot ki nem nyitottuk, a hideg csapból egy csepp víz, annyi sem jött.
Némi küzdelmek árán sikerült végül megfürödni, és végre ágyba dőlni. Arra csak napok múlva jöttünk rá, hogy még egy telefon sem volt a szobában, hogy a recepcióra le lehessen szólni, ha valami baj történik, vagy baleset ér valakit…

Folyt. köv.