Apró dolgok

Gyakran szegezem a tekintetem a földre – részben azért, mert azt gondolom, így nem látnak, és el tudok bújni az emberek elől, részben azért, mert éppen lógatom orrom. Néha azonban felnézek, fel a magasba, fel a végtelen égbe, és akkor mindig elámulok, milyen szép is a világ. Egy érdekes felhő, az ezerféle szín és pompa a fejünk felett, a napfelkelte új ígérete, egy kedves idős házaspár – ötven év után is ugyanolyan szerelemmel egymásba karolva, egy csintalan kisgyermek, naplemente milliónyi narancsa, pinkje és barackja, csillagok varázsa az éjbe forduló fellegek felett. Ezeket mind elmulasztjuk, valahányszor nem szakadunk el a talajtól, számtalan csoda mellett megyünk el, valahányszor a lábfejünket fixírozzuk.

Néha csak fel kell szegezni a fejed, fel a magasba emelni az arcod, és a körülötted zizegő mágia egyből eszedbe jutattja, hogy ezért érdemes élni, ezt érdemes átélni és látni, nem számít, ki szólt be legutóbb, vagy mennyire stresszes a meló – nem a fizetésért élsz, nem is azért, hogy hónapról hónapra gürcölve gazdagabbá tedd a gazdagabbat, hanem az apró pillanatokért, amiket tapasztalva mindig eszedbe jut, hogy te magad is egy varázslat része vagy, nem csupán egy névtelen, lassan kopó fogaskerék a gépezetben.