Hóember

Andy mindig is jó ember volt. Mindannyiunknak volt vele baja, hiszen furcsán viselkedett. Beteg is volt
szerencsétlen. Tudtuk, hogy csak napjai, talán hetei lehetnek hátra. Az a nyomorult parazita ráment az ép
elméjére. Agresszív lett, de sosem emlékezett rá, hogy milyen kárt okozott a kolónián. Amióta a mágneses
Pólusok megváltoztak a bolygón, minden rosszabb lett. Mérhetetlen fagy köszöntött ránk, ami megnehezítette az
életünk. Szabadtéri veteményesek nélkül sajnos nehezebb a mindennapi ételt megteremteni magunknak. Egy
hatalmas katonai bunkerhálózat az új otthonunk. Már azt sem tudjuk, mennyit írunk. 2034 vagy ’35…
Már nem tartjuk számon. Rengetegen vesztek oda a masszív havazásokban, a vándorlásokban. Nem tudom, hogy
élnek-e még rajtunk kívül odakint emberek, de már nem is lényeges. Alig százan élünk ebben a bunkerben.
Van némi élelmünk, sikerült laborokat kialakítanunk, hogy mesterségesen elő tudjuk állítani a nagy részét.
Túl sok a gyerek… Andy sokat játszott velük, olyan volt, mintha az apjuk lett volna. Jól állt neki a sok vidám
gyermek az oldalán. Mindegyikük elvesztette a családját, de ő törődött velük.
Próbálta számukra szebbé tenni ezt a kietlen világot. Aztán jöttek azok a lények…
Hatalmas férgek, amik odakint a hóban tanyáztak. Úgy ugráltak a buckákon, mint a delfinek.
Delfin… már azt sem tudom, hogy néz ki. A legnagyobb bajunkat ők okozták. Nem öltek meg soha senkit.
Legalábbis nem önerőből. Sok lakót elkaptak, valamiféle parazitát ültettek beléjük. Nem tudom, mire szolgálnak,
de sikerült elűznünk őket a fegyvereinkkel. Rengeteget találtunk a bunker legmélyén. Egy jó darabig nem
mentünk a felszínre, hátha visszajönnek. Behoztuk a sérülteket és elkülönítettük őket. Itt derült ki, hogy az
élősködő az elméjüket támadja meg. Vizsgálatra elég volt a felszerelésünk, de gyógyítani már kevés.
Így esett, hogy a nyomorult Andy is áldozatul esett a rémeknek. Egy ideig próbáltuk őket visszaolvasztani a
közösségbe, hátha majd meggyógyulnak maguktól vagy a vitaminok segítenek.
Azonban nem jött be a tippünk…
Andy bántott néhány gyereket és fura dolgokat kiabált artikulálatlanul valami bolyról.
Boly… Itt nincsenek rovarok. Sőt, semmilyen állat nem él már ezen környéken.
Napokra rá az egész kolónia kiközösítette. A többi fertőzött elhunyt, de ő nem. Ocsmány látvány volt nézni,
ahogy az arca eltorzul, beszélni is lassan elfelejt. Sokat mosolygott, ijesztőnek tűnt.
Lassan kimerészkedtünk a felszínre, hogy körülnézzünk.
Egyre jobban rányomta a bélyegét az emberekre a tragédia, ami ért minket. Még láttuk a hóembert, amit Andy
épített legutóbb a gyerekeknek. Legalább ennek tudtak örülni…
A gyakori viharok miatt eléggé megtépázott volt, de nem foglalkoztunk vele. Önkéntes felderítő csapatokat
szerveztünk, hogy megtudjuk, itt vannak-e még a szörnyetegek. Szerencsénkre a néhány napos kutatásunk
bebizonyította, hogy nem jönnek vissza. Egy darabig biztosan nem.
A gyerekek rosszul viselték, hogy az egyetlen ember, aki vigyázott rájuk és igazán törődött velük, nincs többé.
Fájt ezt mondanom nekik, hiszen még élt. Annak ellenére, hogy már nem az az ember volt, akit megismertünk.
A bőre, az arca nyálkás lett. A kis raktárhelyiség is biztosan az agyára ment. A bezártság, a magány. Szánalmas
volt, ahogy ott feküdt a sarokban, de nem volt szivem agyonlőni, mint egy kutyát. A barátom volt.
Időközben már felengedtük a gyerekeket is néha egy kis időre, hogy a levegőn legyenek.
Őrt álltunk, amíg játszottak.
Elviselhetetlen a hideg…
Egyetlen óránál többet aligha maradhat kint az ember, még jól felöltözve is. Láttam, ahogyan szétrombolják a
hóembert. Nem tudtam kiverni a fejemből a látványt. Így omlott össze egy emberi élet is. A barátomé, aki ott
fekszik egy sötét raktárban, egyedül. És ekként omlott össze a kép, ahogyan annak idején láttam őt. A mai napig
bánom, hogy nem én voltam helyette szolgálatban.
De sajnos már nincs mit tenni…
Hamarosan őt is elnyeli a sötétség, mint a többit.
Egyik nap azonban olyat hallottunk, amit már jó ideje nem kellett. A szirénák zaja. Felvettem a puskám és
indultam is az ebédlőbe. Ott gyülekeztünk, ha a közösséget érintő problémákat kellett megbeszélnünk.
Valaki szájából elhangzott Andy neve. Azonnal rohantam a rögtönzött cellájához, hogy megnézzem.
Mikor odaértem, az ajtó tárva nyitva volt, Andy sehol. Arra gondoltam, talán kijutott a felszínre, ezért vittem
magammal pár embert, hogy megkeressük. Amint kiértünk először egy testet pillantottam meg a hóban.
Egyikünk sem ismerte fel, de én tudtam, hogy ő volt az. A megszólalásig hasonlított azokra a férgekre, de mégis
éreztem, hogy az a valami nem egy közülük. Az egyetlen bizonyítékom a tényre, hogy Andy barátom feküdt
előttem, az a másik dolog volt, amit utána pillantottam meg. A faltól nem messze egy ismerős formát véltem
felfedezni. Stabilan állta a hóvihart, tekintélyes magasságú volt. Andy hóembere…