Vízesés 41.

Ahogy letértek az autópályáról, elég siralmas kép tárult elébük. A falvak, szerény házakból álltak, semmi cicoma, semmi szépség, amolyan összevisszaságot tapasztaltak. Komor színek, rengeteg gaz, félig befejezett házak lógtak ki a szinte fákká felnövő növényekből. Porosnak tűnt minden.

-Azért az ájulás kerülget, ettől az összevisszaságtól. Semmi rendezettség, hogyan lehet így élni? Esztétikai érzékük lehetne attól, mert nem Nyugat. Szeretik a koszt? – sopánkodott, Ági.
A sok szemetet kupacokba hordta a szél. Egyedül az munkálkodta, össze. Egy pillanatig kedveszegetté vált, lehangolta a látvány.
-Sajnos ez fog bennünket kísérni még egy darabig, majd amikor közelebb érünk a tengerhez, változni fog a kép. Nyugi.

– Nyugodtnak nyugodt vagyok, csak mellette ledöbbent is. Nem ehhez szokott a szemem. – felelte Ági, előszedett egy kis kekszet, vigasztalásként, ropogtatni kezdte.

Úgy is lett. Ahogyan egyre, és egyre közelebb értek, már látható jelei lettek, a változásnak. Bár, itt is rengeteg félbe hagyott nyaraló, némelyik szállodának akart volna felépülni, mert monstrum volt, de azért aránylag szép épületek is sorakoztak egymás után. A káosz, azért még mindig uralkodni látszott, mintha nem lettek volna képesek a telkeket szakszerűen kimérni. Ami még furcsa volt, hogy kerítés szinte sehol. Egybefolyt minden.

A tenger pedig még nem látható.. Majd egy bő fél óra autókázás után, egy hosszabb emelkedő végén, eléjük tárult a Fekete tenger.

– Istenem, végre!- kiáltott fel Ági. Most kezdek csak igazán lázba jönni. Vajon mikor lógathatom bele a lábaimat? Ilyenkor már türelmetlen vagyok.
Veszem észre, és akkorát kiabálsz itt mellettem, hogy akik pihennek is kiugranak az ágyukból, mert odáig szól.
Bánom is én, ki hová ugrál!- nevetett. Tapossunk, aztán mihamarabb érjünk oda.

Várnát érintve csupán tizenhét kilométer és célba érnek. Ági előkotorászta a névjegykártyát, ha esetleg nem találnak oda, akkor legyen kéznél a segítség, a megadott telszámon. Golden Rainbow a szálloda. Egyre jobban érzékelhető lett, hol is járnak tulajdonképpen.

A Nap hét ágra sütött, a járókelők strandruhákban, papucsban, sétálgattak, vagy éppen bevásárolni indultak a reggelihez. Ölükbe pottyant az, amire vártak. A színek, a nyaralók, a szállodák, a kisebb panziók, a magánvillák, és minden, ami szükséges ahhoz, hogy a megelégedettség elhatalmasodhasson. Keveredtek ide-oda az utcákban a kikötő felé, a centrumban, és a GPS jelezte, a célhoz értek.

Csakhogy itt, semmiféle szálloda nem volt. Mindenféle üzlet, étkezde, patika, kicsit odébb egy hatalmas játszótér az igen.
-Intézkedem mindjárt, és a telefonszámot pötyögtette be. Természetesen újból, csak kicsenget, de az égvilágon senki nem vette fel.
-Frankó! Itt dekkolunk a semmiben. Függetlenül attól, hogy biztosan még nem áll rendelkezésünkre a szoba, de azért jó lenne már ott lenni teljességgel. – mondta a magáét Ágnes.

Kiszállt, körülnézett, és pár embert megpróbált szóra bírni, merre található a szálloda. Attila csak azt észlelte, hogy széttárják a karjukat a megkérdezettek. Visszasétált, és az autónak támaszkodva újból csörgetett. Pillanatok alatt beleszóltak, és sikerült egyeztetni, hogy jó helyen állnak, a támpontot megadva, még két utca jobbra, és onnan balra, majd egyenesen tovább, és a szállodát meg fogják pillantani. Szinte bevágódott örömében az autóba, és navigált innentől.

Óvatosan kellett haladni innentől, mert itt már szinte mindenki gyalog közlekedett, az élet itt megállt, olyannyira, hogy senki nem sietett, családok gyerekekkel, hónuk alatt a matracok, kezekben a strandtáskák, sétáltak, ki a partra, ki éppen reggelizni, sétálni.

Leállította Attila az autót, és elindultak a recepció felé. Az épület hatalmas. Barna, és vajszín jellemzi, esztétikus, a szobákhoz tartozó erkélyek félkör alakban helyezkednek el, kovácsoltvas megmunkálással, díszítéssel. Ez az első, ami a szemük elé tárul. Szép, modern, hat emeletes szálloda.

Bent, sokan várakoztak, nagy volt a nyüzsgés. Ilyenkor, turnusváltáskor láthatóan, és érezhetően kicsit feszültebb a hangulat. Kinek azért mert az indulás előtti drukk, kinek azért, mert a fáradtság jelei megmutatkoznak érkezéskor. Attila is nagyokat ásított, a fotelben ülve. Ági beállt a sorba négyen várakoztak előtte. Felfigyelt közben egy kreolbőrű fiatalemberre, aki Magyarul társalgott egy családdal, és kifelé invitálta őket. A helyiségben, egyébként sok Magyar szót hallott, és Németet.

Közben odaért a pulthoz, ahol szintén magyarul tudtak beszélni. Ez egy jól eső gesztus volt. Csak később tudta meg, hogy a vendégek zöme Magyar. Átadta a visszaigazolásról szóló dokumentumot, és a személyi okmányokat. Attila is mellette állt már, várakozott, aláírni a papírokat.

-A szoba, még nem áll rendelkezésre, éppen takarítás alatt van, ami eltart körülbelül 11-ig. Addig ott hátul, az épület alatti parkolóba be lehet állni, – mutatott a recepciós, és miután ez meg van, visszajön a kísérő és körbeviszi önöket a szálloda területén, megmutat, és elmond minden fontos dolgot. A szobakulcsot azért átadta. 502-es tengerre néző szoba, a negyedik emeleten.
– Kellemes pihenést kívánok önöknek. –búcsúzott.

– Hűha! Meg van a tengerre néző álom szoba. – suttogta Ági, és örömében finoman, egyet belecsípett Attila karjába.
Az autóval beálltak a parkolóba, megkeresték az ő placcukat, ami ugyanaz a szám volt, mint a szobaszám, csupán a biléta színe volt más.

– Akkor egy időre kívánjuk jó éjszakát az autónak. Egyelőre, ő is szabin lesz.
– Én is hulla fáradt vagyok, és hol van még 11 óra, mire bepakolhatunk a szobánkba. –sóhajtott Attila.
– Addig sem unatkozunk, elmond, megmutat mindent a srác, iszunk egyet, aztán eltelik szépen az idő.
-… és akkor nekem addigra kapufa lesz. Ha én egyszer vízszintesben érezhetem magam, az maga lesz a kánaán. Úgy érzem, végem. Nagyon elkapott.