Az öltöny 6. fejezet

6. fejezet

– Édesem, – szólt be Mária kislánya szobájába – mit csinálsz, nagyon nagy a csend.
– Nyugodt lehetsz, már nem babázok. – szólt ki Éva, az épen kinyíló ajtón.
– Hallom jól mennek a dolgok a gimnáziumban. – ült le Mária lánya ágyára.
– Milyen jól terjednek a hírek mifelénk. – nézett gúnyos mosollyal Éva anyjára.
– Jó, tudom, elég régen nem beszélgettünk.
– Tényleg? Pedig lett volna mit mondanom.
– Mi történt? – kérdezte érdeklődő szemeket meresztve lányára.
– Szerelmi bánatom volt, jó lett volna megbeszélni. – nézett elgondolkozva a tankönyvére Éva.
– Miért nem szóltál?
– Szóltam.
– Nem emlékszem. – mentegetőzött Mária.
– Fél évvel ezelőtt, egyik reggel. Azt mondtad, most nagyon sietsz, majd délután beszélünk, de az a délután még nem jött el.
– Tudod, hogy sokat dolgozom. – hajtotta le a fejét szégyenkezve, mert tudta, hogy lányának igaza van.
– Anya. – állt fel Éva idegesen. – Tudod, hogy már másodikos gimnazista vagyok, de még az elsős bizonyítványomat sem láttad?
– Persze, hogy tudom, – törölt ki egy könnycseppet a szeme sarkából. – én akartam, de tudod, korán megyek, későn jövök. Nem vagyok már fiatal, elfáradok.
– Amióta az eszemet tudom, mindenre ez a válaszod. „ A sok munka.” Nem tudnál valami újat kitalálni? Fogd már fel, nekem nem kell ebből a fene nagy gazdagságból semmi. Ez tette tönkre az életemet, gyűlölök itt mindent, és ha tudni akarod, nem azért tanulok ilyen jól, hogy örüljetek neki. Már régen letettem arról, hogy örömöt szerezzek a jó jegyekkel. Már csak az hajt, hogy minél jobb eredménnyel végezzek, felvegyenek az orvosira, és minél előbb elköltözzek innen.
– De, kislányom, az általunk előteremtett jólét adta meg a lehetőséget, hogy tanulhass.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz, fele, vagy negyede ennyi pénzből is eljutottam volna idáig, mellesleg lettek volna szüleim. Nem ismerlek benneteket, és ti sem ismertek engem. Amióta apu kevesebb műtétet vállal, ami szerintem még mindig sok, azóta vele legalább hetenként egyszer el tudok beszélgetni. Jelentéktelen dolgokról, mert nem tudja, hogy kell viszonyulni egy ekkora lányhoz. Nem kaptam egy ölelést sem, általános negyedikes korom óta. Pedig tudod, mennyire hiányzik? 14 éves vagyok, de még mindig babával alszom, mert így azt hiszem, hogy valaki szeret. Osztálytársaim, nem barátkoznak velem, különcnek tartanak, mert nem tudom, hogy közeledjek hozzájuk. Mivel én nem kaptam, nem is tudok adni szeretetet.
– Pedig szeretünk. – állt Mária Éva elé, és ölelésre tárta karjait.
Éva zokogva borult anyja vállára, és szorosan átölelte, de a felgyülemlett hiányérzet, még mindig ott volt benne. Ölelték egymás, míg Éva kicsit meg nem nyugodott. Könnyei még nem száradtak fel, de már kezdett kibontakozni az ölelésből.
– Azt hiszed, ezzel minden el van felejtve? – nézett még mindig bánatos szemekkel anyjára.
– Édesem, ígérem, minden megváltozik.
– Ezt már mondtad, máskor is.
– De most úgy is lesz. – mondta határozottan Mária. – tudod miért jöttem, ma be hozzád?
– Nem.
– Azt akartam elmondani, hogy ezentúl több időt leszek itthon, de valahogy kisiklott a beszélgetésünk, és nem hagytál szóhoz jutni. Azért nem szakítottalak félbe, mert tudom, hogy mindenben igazad van. Nem voltam jó szülő.
– Végre rájöttél? – vágott közbe Éva gúnyosan.
– Légy szíves ne szakíts félbe. Azt hiszed nekem könnyű bevallanom, és főleg magamnak, hogy nagyon elrontottam. Azt is tudom, hogy már késő, ezt már nem lehet helyre hozni. Mégis szeretném. Az elmúlt napokat, éveket, már nem tudom pótolni, de legalább mától csináljunk mindent másképp. Szeretnék ezentúl mindent tudni rólad, és veled lenni amennyit csak tudok.
– Ezt eddig is megtehetted volna, és ismerve a körülményeket, már el sem tudom hinni, hogy ez igaz lehet. Holnap reggel felkelsz, indulsz az irodába, és mindent elfelejtesz.
– Mondtam, hogy ezután minden más lesz.
– Mi fog változni? – kérdezte Éva, és szeretett volna hinni anyjának.
– Átadtam az iroda vezetését Zsoltnak, – ült le Mária, Éva íróasztala oldalánál lévő székre. – Már minden papírt aláírtunk. Jövő héttől kezdve, csak egy, vagy két napot megyek be, és már csak tanácsadóként dolgozom nekik. Saját ügyet már nem vállalok, bírósági tárgyalásra, többé nem megyek.
– De anya, ez az életed, – ült vissza az asztalához Éva. – te építetted fel az irodaláncot. Egyedül kezdted, és most húsz ügyvéd dolgozik neked. Vagy ezek szerint dolgozott?
– Ezeket honnan tudod? – kérdezte Évától csodálkozva. – Soha nem meséltem neked erről.
– Azért, hogy nem sokat találkoztunk, azért én odafigyeltem a szüleimre. Minden elejtett szót megjegyeztem, ebből raktam össze a munkáddal kapcsolatos képet.
– Bár én tudnék ennyit rólad. – nézett szomorúan lányára.
– Ha több időd lesz rám, majd mindent elmesélek. – fogta meg anyja kezét Éva. – Ha gondolod, kezdhetjük is.
– Majd kicsit később, – állt fel Mária. – még van egy kis elintézni valóm.
– Nem változott semmi, csak hitegettél? – nézett ismét szomorúan Éva.
– De, minden megváltozott, és jó irányba, csak hallottam, hogy megjött apukád, szeretném neki is elmondani. Eddig neki sem mondtam, pontosan azért nehogy azt higgye, hogy csak hitegetem. Már minden végleges, így neki is elmondhatom.
Mária már az ajtóból nézett vissza lányára, és még annyit mondott.
– Utána visszajövök, és beszélgethetünk, amíg akarod.
– Az jó lesz.