Amit apám tanított a halálról

Furcsa dolog a halál. Egy szerettünket, akiről tudjuk, hogy hosszú, teljes életet élt, talán könnyebb elengedni, mint valakit aki fiatalon, tragikus hirtelenséggel ment el. Ha ismeretlenek, például közúti balesetek és terrorcselekmények áldozatainak haláláról hallunk hírt, arról is szomorúan emlékezünk meg egy rövid időre. De aztán tovább folytatjuk hétköznapi életünket.
Akárhogyan is, a halál mindig megrázó, mindig szörnyű.
Illetve, talán nem is mindig. Hiszen, nap mint nap kerül némi hús a tányéromra. És ez bizony élőlények életébe kerül. Vidéken nőttem fel, egészen kicsi koromtól kezdve voltam tanúja csirkenyakazásnak, disznó- és birkavágásnak. Ez természetes volt a számomra, hiszen az állatok viszonylag kényelmes életükért cserébe, elláttak minket, embereket, élelemmel. Tudom, hogy ez nagyon naív és nagyon "emberi" nézőpont, ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy ez a fajta halál más. Ha a "gazda" valóban odafigyeléssel és törődéssel viseltetik az állatai iránt, akkor azok részesei lesznek valamiféle körforgásnak, lesz benne kölcsönösség. A halál ugyanis akkor a legrosszabb, ha értelmetlen. Ha túl korai. Ilyenkor a halál megrázó. Ilyenkor a halál szörnyű.

Talán 5-6 éves lehettem. A juhhodály végénél feltornyozott trágyahalom mellett ődölögtem. Nem éppen a legideálisabb játszótér, de végtelenül érdekesnek találtam a nálamnál magasabb kupacból itt-ott felszálló gőzt, úgyhogy a nem túl kellemes szag ellenére is, közelebb lopóztam. Persze, így is megtartottam a kellő távolságot, kínosan ügyelve, hogy kedvenc cipőmet még csak véletlenül se piszkítsam be. Úgy döntöttem a kerítés felé kerülök, onnan talán jobban figyelemmel kísérhetem a számomra akkor ismeretlen kémiai reakciókat.
Ekkor káromkodás zaja ütötte meg a fülem, fájdalmas birkabégetéssel vegyülve. A jókora hodály hosszanti, a kerítéssel párhuzamosan futó oldalában kivágódott egy faajtó, majd egy összekötözött lábú anyajuh repült ki rajta. Rögtön megjelent utána apám is. Szakadatlanul káromkodott. Én megtorpantam az épület sarkánál, és érdeklődve követtem az eseményeket. Apám, – kiviharzása után – nekem háttal helyezkedett el, nemigen vette észre, hogy figyelem. Bennem érdeklődés, gyermeki kíváncsiság támadt:
Vajon mi rosszat tett az a birka?
Apám nagyon mérges volt, valósággal tajtékzott. Nem szerettem, ha így káromkodott, félelmetesnek találtam. Pedig gyakran előfordult. Ebből is gondoltam (gyermeki naivitással), hogy biztosan komoly dologról van szó.
Apa sohasem szokott ok nélkül mérges lenni.
Felkapott egy hosszú karót, amit a karámok építéséhez szoktak használni, és jókorát csapott szegény állatra. Aztán, még egyet és még egyet, mindig megtoldva ezzel egy-egy "szóvirágot", amit mérgében a másikra zúdított. A birka nagyon sírt. Illetve bégetett, de nekem sírásnak tűnt.
Még sohasem hallottam őket sírni.
Aztán rugdosni és ütlegelni kezdte egyszerre. Újra és újra lesújtó alakja valahogy egészen eltorzult. Akkor nem tudtam megfogalmazni, de ma azt mondanám: nem volt benne semmi emberi.
Sokáig tartott, és én végignéztem. Egyszerűen azért, mert nem értettem mi történik.
Az utolsó csapás után – amelynek tompa puffanása egészen földöntúlinak tűnt -, apámról szakadt a víz. Hevesen szedte a levegőt, fújtatott, de már nem káromkodott. Elhajította a karót, és visszament a hodályba.
Csak ekkor vettem észre, hogy a birka sem sír már. Nem is mozdult többé. Nem maradt más, csak a csend.
Ettől a csendtől rossz érzésem támadt, úgyhogy úgy döntöttem, továbbállok a mindig zajos tyúkólak felé.
És azt hiszem, abban a pillanatban el is felejtettem mindent.

10 évvel később, a szüleim válása után azonban, újra felsejlett ez az emlék.
Csak akkor jöttem rá, hogy ez volt az első emlékem a halálról. A szörnyű, értelmetlen és erőszakos halálról. Kisgyerekként nem értettem, nem is rázott meg. Évekkel később, mégis visszatért.
Vajon miért?
Talán valakinek egyszerűen csak emlékeznie kell arra a szegény birkára.
Ennyit mindenki megérdemel.

A halál ugyanis akkor a legrosszabb, ha értelmetlen. Ha túl korai. Ilyenkor a halál megrázó. Ilyenkor a halál szörnyű.